Magam vagyok, a ház megint üres lett,
Picziny leánykám nincs itt keblemen;
Járok-kelek az elhagyott szobákban,
Tudom, hogy elment s mégis keresem.
Elszoktam én a szótalan magánytól,
Mély csöndje sérti, bántja lelkemet.
Benső tusáim akkor csillapulnak,
Ha itt, körültem, ő zajong, nevet.
Elképzelem, hogy most a nagymamának
Térdén libegve mint pajzánkodik, -
S a jó öreg az áradó örömtől
Reá hajolva sír s imádkozik.
Elképzelem, hogy mennyi baj lesz ott majd,
A míg ruhát ölt a sok új baba,
S a tudni vágyó, csacska kérdezőnek
Felelni bir a kedves nagymama.
Elképzelem, hogy mennyit emleget most,
Csodálva hosszú távollétemet…
Óh kis bohó te! sose epekedjél:
Én holnap este már – nálad leszek!
Forrás: Magyar Szemle 1. évf. 5. sz. 1889. jan. 20.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése