(Lomonoszov után oroszból)
Letünt bibor képével már a nap,
Sötétlő éj borong a síkmezőn,
A bérczre komor árnyak szállanak,
Elenyészett a szép sugárözön;
Kigyúltak a mosolygó csillagok:
A bús egen ezer s ezer ragyog.
Mint homokszem tenger hullámiban,
S kis szikra, mely örök jégben tűn el,
Mint a porszem vihar zúgásiban,
S dühös lángok között a tollpehely:
E végtelenben elmerülök én,
Zsibongó eszmeraj tódul felém.
A bölcsek ajka hozzánk így beszél:
Különböző világok ott azok,
Hol végtelen sok napnak fénye él,
Hol nemzetek vannak, s időszakok;
Az Ég egyetemes hatalma ott
Hason’ természeterőt alkotott.
De természet, törvényed hova lett?
Északról kél derengő szürkület:
Tán a nap ott magának trónt emelt,
Vagy a jégtenger keble hány tüzet?
Ime, hűvös láng vesz minket körül,
Im, éj van és vidám napfény derül!
Óh ti, kiket vezérel éles ész,
Mely az örök jog könyvét hatja át,
Kiknek szeme csak egy kis jelre néz,
S már látja annak rendszerét, tanát;
Ti tudjátok a bolygók útait,
Mondjátok, minket mi nyugtalanít?
Mért leng éjjel világító sugár,
S rezgő fényét az égre mért veté?
Miként, ha szép, derült a láthatár
S villám tör a magas zenith felé;
Miért van az, hogy a hűs téli lég
Fagyában lángoló tűz születék?
Tán a habokkal küzd a sűrű köd,
Vagy a napnak sugári fénylenek,
Miket a fagyos lég felénk üzött?
Vagy lángra gyúltak a kövér hegyek?
Vagy a zefir szünt ott meg lengeni,
S csapkodnak a tenger hullámai?
Ah! ajkatok csak kétellyel jelel
Arról, a mit szemünk közel talál…
Hát a világ mi távol terjed el,
S mi messzebb az ég csillagainál?
Elmétek műve föl nem fogható…
Mondjátok meg, mily nagy az Alkotó!
Forrás: Magyar Szemle 1. évf. 6. sz. 1889. jan. 27.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése