Alkonybíborban úszik a hajó,
A tenger keble álmodón piheg.
Csélcsap zefir, az arra illanó,
Hableplét pajkosan lebbenti meg.
Langyos párázat rezg a légben;
A holdtányér az alkonyégen
Bágyadt szinéből lángba olvad át…
Köröskörül merengő némaság.
Lent a hajóba’
Pattog a nóta.
Durva hajósnak
Víg lakomátul
Keble kitágul:
Szűk nyaku korsók összekoczódnak.
Perdül a koczka, csalfa szerencse
Pörgeti arra, pörgeti erre.
Ölben a lányok,
Ing a ruhájok.
Szív az ajak hiblájai mézet.
„Lezbia, csókolj! éljen az élet!
Éljen a kedvnek mámora, gőze,
Éljen a vágy, mely minden időbe’
Inni mohón kéjserleget unszol.
Nincs zene, bor, lány, hol Koczitusz foly!”
S még hangosabb lesz a hajófenék.
Szitok, kurjantás röpköd szerteszét.
Padlóra öntik a caecubumit,
Tiberiust, a császárt így köszöntve.
Egy ifju pár függöny mögé buvik,
Pajkos manó incselkedik körötte.
Mások szilaj cordaxot lejtenek,
S a gondtalan, a dévaj istenek
Látatlanul vegyülnek el a körbe.
És hallga, a hajó kormányosa
Hangot hall, mely nevén szólítja zordúl.
„Thamus!...” Ki az? Ki volna! Nem csoda
Csak feje zúg, csak füle cseng a bortul.
De ni! Nem volt ez az előbbi hang?
„Thamus!” … No várj, nem tréfálsz meg, bitang!
S fölmegy, hogy lássa. Gyönyörü az éj:
Ezüstszegélyű a hullámkaréj.
A tengerből lágyan kirezgenek
a csillagok, vagy tán najád-szemek?
S távol, hová a szem sötétben ér,
Etóliának partja feketél.-
Thamus körültekint figyelmesen.
Lélek se. Minden néma, nesztelen.
Csalódott mégis: s már indulna vissza.
Lent koczka várja, bor s tüzes, Melissza.
De ím, a titkos hang az éjhomályba’
Harmadszor is Thamus nevét kiáltja.
„A földi hang embertől jő; ez égi.
Ki vagy? Mi kell?” – Thamus szepegve kérdi.
Harsány szózat zúg erre át a légen;
Meghallják lent is, a hajófenéken.
S ez ige hallik: „Thamus, vén hajós,
Légy tudtodon kívül ma jós.
Elérve Palodesz magaslatot,
Add hírül: „A nagy Pán halott!”
S elnémul a duhajkodó csapat.
Nem kell a korty, nem ízlik a falat.
Thamusnak nem jön álom a szemére;
Magába száll, merengő, meghatott;
S midőn Palodeszt a hajó elérte:
A part felé
Kiáltja, mint a szózat rendelé:
„Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!”
S egyszerre – ily csodát ugyan ki látott? –
Megindulnak fák, bokrok és kövek.
Halk zokogás kél; elhaló sirámot
Kínos nyöszörgés, jajgatás követ.
Velőt rázó, mély sóhajok keringnek,
Sírás hangzik fel, csukló, szakgatott.
De kétségb’esve túlzokogja mindet:
„Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!”
„Némán hever hétcsövű fuvolája,
A mellyel nimfákat rémítgetett,
A föld mátul rideg, zord, néma, árva;
Nem élnek rajt’ a játszi istenek.
A szatírok, szilvánok és najádok
- Minden bokorban istenség lakott –
Ott hagytak fát, füvet, forrást, virágot…
Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!
A természetből elszállott a lélek.
Eztán a földön isten nem mulat.
Nem lesznek többé gondtalan kedélyek;
Jön a szivet fásító öntudat.
Egyhanguság, elmélkedés uralma…
Óh Thamus, ezt jelenti jóslatod!
Megszünt az istenek pogány uralma.
„Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!”
Hallják ezt a hajósok, de nem értik.
Meghalt a nagy Pán? Álmélkodva kérdik.
Ki fejti meg e százhangú siralmat?...
Ti embersorsot intéző hatalmak,
Óh küldjetek fényjelt e vak homályba,
Hogy mit jelent a természet siráma.
És zúg az erdő, hűs szellőcske támad.
Az éj sötétje szürkeségre bágyad.
A lejtőn finom ködburok lapul,
S titkos szózat kél íme válaszul:
„Pán és családja meghalt. Él az Isten;
Nem fűben, fában, kőben, de a szívben.
A kicsapongó istenek halottak,
Kora lejárt a dölyfös boldogoknak.
A szenvedők bírják eztán a földet.
Édes gyönyör leszen hullatni könnyet.
Az erdő hallgatag, szelíd magánya
A búsulóknak lesz vigasztalása.
Ki szomorú nem volt, az mind pogány;
Ő rendelé ezt így a Golgothán.
Ő, a ki jámbor, irgalmas, szelid,
S elvette a világnak bűneit.”
És ím kelet felől, a hol pirosra
Leget, párát a hajnal fénye fest;
Az ég alján, a földdel összefolyva
Feltűnik a kereszt.
Forrás: Magyar Szemle 1. évf. 7. sz. 1889. febr. 3.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése