I.
Miután Kuthentől még életében megjelent egy középszerű s egy jó vastag kötet, nem gondoltam, hogy még egy 263 lapos kötetre valót is hagyott hátra. És íme, előttünk áll. Gyurinka Antal közrebocsátotta.
Ha visszagondolok Kuthen működésére, a rokonszenvre, melyet a közönség, az írók, sőt a kritikusok részéről is tapasztalt, csodálnom kell a néma hallgatást, mely e kötet megjelenését kíséri.
Sohasem felejtem el, mily kedvesen hangzott még kispap koromban fülembe Mindszentynek egy Kuthenhez írt költői levelében vagy a Kath. Néplap íróiról – arcképcsarnok helyett adott – költői rajzában ejtett mondása, hogy
…. éneked
E rózsalomb alján folyó lágy csörgeteg.
Bár kelleténél szebbnek tartottam a hasonlítást, mégis kezdettől fogva szeretvén Kuthen verseit, örömmel vettem e dicséretet. Zádory is, Maszlaghy is igen szép méltánylattal írtak róla, Koltai, Babik s még mások is méltatták s íme mégis feledve látszik lenni harmadik kötete megjelenésekor. Még életrajzírója, Lévay Mihály is azok közé sorozza, kik ismerőseik előtt is már –már eltűnnek, s az új nemzedék előtt bajosan ismeretesek, mert ez beszélni is alig halott felőlök. Bizony rövid dicsőség jutott osztályrészeül, és ez a sorsa a legtöbb költőnek, ha művei jó kiadó kezébe nem kerülnek. Előfizetést hirdet, 500-1000 példányt elad, elajándékoz és – a könyvkereskedésekben hiába tudakozódnak felőle. Ezt írta Koltai is énrólam (bocsánat, hogy magamról is szólni merek) és Pályról. Tehát a halhatatlanság termének tornáca a könyvkereskedés! És ezt szent igaz. Még Petőfinek is nagy szerencséje volt Emich Gusztáv és az Athenaeum részvénytársaság; mert ha nem terjesztik a legjobb műveket, bizony ismeretlenek, olvasatlanok maradunk.
De térjünk vissza Kuthenre. E harmadik kötet költeménye szakasztott mása az elsőnek és másodiknak, de míg a 2-ik az elsőhöz képest emelkedést mutat tartalomra és formára nézve, a harmadik legalábbis megállapodás. Néhány költeményében ragyog a költő egész ereje még, némelyikben ízlése fogyatkozásai szembetűnők. Mindhárom kötetben van jó rakás kivető, legtöbb a harmadikban. Azok a betyáros nóták szörnyen rosszul hangzanak egy-egy szép Mária-vers mellett vagy közelén; még a szelídebb erotikus költemények is disszonanciát képzenek ama nemesebb, magasztosabb hangokhoz képest, melyekben vallásos és hazafias ihlete nyilatkozik. Minthogy Kuthen igen szubjektív költő s legjobban is sikerültek azok a költeményei, melyeknek alaphangját a való élet ütései csalták ki szíve húrjaiból, azért a legtöbb olvasó zavarba jő betyáros szilajkodásait, népdalait olvasva; pedig azok alig egyebek, mint Petőfi hatásának visszhangjai, áthatva a Kiskunságban töltött ifjúkor közvetlen benyomásaitól.
Kuthen fő jellemvonása melegen érző kedély, őszinte bensőség, elég élénk képzelem, mely azonban öntetszelgőleg szertelenségbe szeret csapongani; van elég jó, de nem elég finom humora s némi hajlama a szatírára. Bár sok költeményén kedvesen világít keresztül közvetlensége, mégis nem hiányzik sokszor úgy alapeszméiben, tárgyai megválasztásában, mint belső, Külső formájában az idegen befolyás. Van egy költeménye, mely teljes meglopása Heine Kevlári búcsújárásának; csakhogy az Kuthennél egy kis lírai költemény, Heine-nél pedig a románc egy része. (Az első kötetben 104. l.: Betegek gyógyítója címmel; ahol viaszból kezet, lábat áldoznak a szenvedők, gyógyítást kérve, ő pedig szívet akaszt szűz Mária sz. képére, mert szíve fáj. Éppen így tesznek Heine románcában is, melynek hőse viasz szívet áldoz, hogy szíve sebére nyerjen gyógyulást.)* (* H. Heines Sämmtl. Werke. Hamburg. Hoffm.-Cape. 9. köt. 126. l.) Jutka nénije a II. kötetben 67. l. nem egyéb, mint Petőfi vékonyabb pénzű Sári nénije. Rossz idő van című verse szintén Petőfi „Isten csodája” című versének gyengébb utánzata. Búdal-a II. k. 181. l. élénken emlékeztet Tompa Borozás közben című költeményére. Goethe-nél a thulei király is elveti poharát, mint Kuthen a dal végén. Szegény asszony, a (II. k. 241. l.) Petőfi Szőke és Tóth K. Sápadt asszonyának hasonmása. „Hazaszeretet” című ditirambja Petőfi nyomán repül, Kék a kökény II. 32. Lévay Lakodalom* (* Össz. költ. I. 193. l.) című verséből kölcsönzött eszme. Dal a szép Marczelről II. 89. l. Arany Szőke Pannija. A hazaszeretetről Petőfi így ír: Szent hazaszeretet mibe mártsam tollam, hogy dicső képedet hiven lerajzoljam? stb. (Magy. ifjakhoz.) Kemenes meg az anyai szeretetről: „Oh édes, oh szent anyai szeretet, hová irjam én fel a te szent nevedet? sat.: Kuthen A honszeretetről: Hová irjam tündöklő szent neved, oh hazaszeretet?! sat. De ez mind nem nagy baj, ha Petőfin is meglátszik Heine, Beranger hatása, ha Arany maga megvallja, hogy Családi körét Burns Szombat estéje, Katalinját Byron elbeszélő költeményei hatása alatt írta, miért ne lehetne Kuthennek is szabad elfogadnia némi hatást kedvelt példányképeitől? Horác is meglopta a görög poétákat, Virgil sem írt volna Eneiszt Homér nélkül, Csokonai jó részben Bürger magyarítója, sat.
Legszebbek Kuthen e III. kötetében is a vallásos költemények s köztök a Mária-dalok, aztán jönnek a múlandóságról szóló költeményei, hazafias dalai, az elbeszélők, leírók, végül a szerelmiek és betyárdalok, mely utóbbiak nyugton elmaradhattak volna, mert Kuthen fejletlen ízlését még durvább alakban tüntetik fel. A humor és szatíra leginkább elbeszélő költeményein húzódik keresztül.
A B. Szűzről három csinos költeménye van e kötetben: Magyarország Nagyasszonyához, Szűz Máriához és Szűz virágok címmel. Az elsőt azzal kezdi, hogy sz. István neki ajánlott fel bennünket: nyomorunkban, ínségünkben, pusztulásunkat látva, hozzá esdünk tehát. – Emlékszünk, hogy addig boldog volt hazánk, míg neki szolgált, de ősapáink erkölcsei hanyatlásával veszélybe hanyatlunk. Buzgón kéri a Szűzanyát pártfogásáért, megtérést ígérve kér békét, kér oltalmat a király koronájára, s alatta boldogságot a nemzetnek s befejezi a refraine-nel:
Magyarország Nagyasszonya,
Könyörögj érettünk!
E vers egyike Kuthen legdallamosabban lejtő költeményeinek s ment minden keresettségtől, őszinte meleg érzés nyilatkozik benne s Kuthen igazi lelkesedésében szinte elfelejtkezik különben gyakori szokásáról, hogy többé-kevésbé sikerült képekkel tarkítsa előadását. Ami egy-két kép előfordul benne, természetesen s mesterkéltség nélkül díszíti; teszem azt:
Apáink jó erkölcsei
Veszendőben vannak:
Szelet vetünk és kezeink
Zivatart aratnak!
Lábunk alatt fekete sír,
Mennydörgés felettünk.
Magyarország Nagyasszonya
Könyörögj érettünk.
Vagy:
A békének hó galambja
Lebegjen felettünk! sat.
Kevésbé sikerült a Szűz Máriához című, melyben a B. Szűz szépségét magasztalja folytonos hasonlatokkal élve; hasonlítja rózsabimbóhoz, gerléhez, mely övéit szárnyaival fedi , hasonlítja csillaghoz, villámhoz, mely a tévedőnek útját jelöli; hasonlítja a tejúthoz, mely célunkhoz vezet; majd az ébredő naphoz, a ragyogó déli naphoz örök hatalmas Istenfiával karján, kinek üdvöt zeng végül. az egyes hasonlatokat csinosan alkalmazza a B. Szűzre, de kissé mesterkéltnek látszik, formája is kevésbé szabatos, ilyen rímei is vannak: árva – szárítja; csillag – irányt ad; és sértő, hogy a 118. lapon majdnem mindezen hasonlatokat alkalmazza Hozzá című szerelmi költeményében egy közönséges hölgyre is.
A Szűzvirágok címe kissé furcsán hangzik; dalait érti e cím alatt, melyeket a B. Szűz iránti szeretetéből zeng. Ez sem ment némi mesterkéltségtől, mégis kedvesebb amannál. Félelem fogja el, midőn – úgymond – lantjához nyúl, hogy Róla dicséretet zengjen; tudja, hogy gyengeségében Hozzá méltó dalt nem zenghet, mégis hiszi, hogy kedvesen fogadja, mert szeretete sugallja, mely erős, mint a halál. Kéri tehát, fogadja kegyesen és jutalmául mosolyogjon egyet ajka! Kevés ily kerek alkatú költeménye van Kuthennek, ki képeit, hasonlatait rendesen egymás rovására halmozza össze, úgy, hogy a költemény belső összhangját és harmonikus hatását többnyire elrontja. Annyiban látszik az összhang kissé szenvedni, hogy a költemény elején egy dalhoz látszik készülni, végén pedig már többről beszél s egész dalkoszorút nyújt.
Minden dalom egy virág lesz…
Vedd tehát, edd édes Anyám
Ezt a virág koszorút,
Mit nevednek ajándokul
Szerelmemnek rózsáibul
Gyermekednek keze nyújt.
Azzal a mit visszamutató névmással Kuthen is úgy van, mint Jókai; derűre borúra használja minden szabály és irodalmi uzus ellenére. Ebben a versben is kétszer él vele, az idézett szakon kívül a 4-ikben is:
Habár minden fényes álmok,
Mit ember szem eddig látott,
Benne testet öltenek;
ami kissé furcsa szóegyeztetés.
Csinos versszak ebben az, melyben a szeretetet dicséri:
A szeretet, a szeretet,
Erős az mint a halál,
Földről égre, égről földre
Galamb szárnyaival tör le,
egy kebelről másra száll.
Vallásos tartalmúak még a Vihar alatt (21. l.), hasonló Mindszentynek A szentek unokáihoz című szép ódájához, bár ezt szépségekre nem éri föl; továbbá Szent István napján, mely előttem érthetetlenül homályos (162. l.); a Szenvedő (99.), mely azonban hatástalan. Mindezekben bizonyos ódai emelkedett hangon zeng, de alapeszméi elmosódnak bennök.
A múlandóság képezi alapvonását az Ujra dalt kérsz (15. l.), a Merengés (29. l.), a Temetőben (41.) című elégiai hangú daloknak, melyekben a csöndes, lemondó, mélabús kedély csinos képekben ömledezik, de az egyöntetűséget ezekben sem találom. Lássuk p. a Merengést. Kezdi ilyen képletes kifejezéssel:
Megy az idő, szárnyat öltve,
S egy-egy tollat ejt a földre,
Egy-egy tollat, egy napot.
A második strófában már hasonlat és képlet nélkül mondja ugyanazt. A harmadikban ismét hasonlathoz folyamodik:
Megyünk mint a sebes sajka,
Mit – ha egyszer oda hagyta
Az ismerős partokat: -
Más vidékre ver a tenger,
S vészes utján minden reggel
Uj kietlen táj fogad.
Aztán tovább ismét majd saját értelmű, majd röviden átvitt érteményű szavakkal beszél, teljesen megfeledkezve az előre bocsátott képletes szólásmódról:
A gyermekkor, az ifjúság,
Mik fejünket koszorúzzák,
Hulló rózsalevelek, -
Elhervadva lehullanak
S a tövis, mi reánk marad,
Vérzi puszta helyöket.
Mikor már sajka módra megyünk, akkor szinte elfelejtem, hogy fejünk is van, melyet rózsalevelek koszorúznak s tövisek véreznek; vagy legalább tetszetősebbnek találnám, ha a további beszéd az előre bocsátott képnek megfelelőleg folyna. – Ebben a versben is van ám négy mi, ami bizony sérti a szép költői nyelvezetet.
Hazafias érzelmeket zeng Kuthen A jászberényi honvédemlék leleplezésére (130. l.) Életemből (126. l.), Rendületlenül és Az én madaram című verseiben. Kedves az Életemből című, melyben eleven vidámsággal írja le a honvéd verbungot, melyet gyerekkorában oly gyönyörrel nézett; amikor aztán a pajkos verbungos honvéd tréfából fejébe csapta a honvédsipkát, kis honvédnek nevezve őt. Ő pedig ragyogó arccal ment haza, anyja megijedt láttára, míg apja nagyot ütve sapkájára tréfásan mondá: Ne hagyd fiam magadat! s másnapra kitellett a becsület, mert a huszár azt mondta neki, hogy
Nőj és ha el nem ver a jég,
Ember lehet belőled.
Végül azt fejezi ki, hogy azóta sok idő telt, sok szép szándék füstbe ment, de ő azóta nagyot nővén, szükség esetén ma is annál a lelkes gyerekkori szándéknál maradna. Kedves, vidám kép abból a ragyogó lelkes korszakból.
II.
Az én madaram címűben (164. l.) fecskéről beszél, melyet szeret, de melyre neheztel is, hogy ősszel elhagyja:
Ezt a drága földet,
Hol fű és fa a dicsőség
Nem tudod, hogy e föld
Magyarok hazája,
S feleded, hogy e hazának
Ki a patronája?
És így tovább, oly jóleső magyaros dicsekvés, melyet azzal végez, hogy ő már csak a mennyországon kívül egyébbel nem cserélni el ezt a hazát, ott is kikérné.
Hogy engem minden nap
Szűz anyám elébe
Bocsássanak, hogy lelkemből
Imádkozzam érte!
Nem szeretem az örökkévalósággal való enyelgést, mégis a hazaszeretettel így összekapcsolva naivság számába veszem.
Kuthen, úgy látszik, nem keveset tartott képzelete gazdagságáról, magas röptéről s mint Petőfi írta magáról: „Az én képzeletem nem a por magzatja”; úgy Kuthen is dicsekszik: „Az én lelkem villámszárnyú madár (82. l.). Hát mint eddig is feltüntettem, képzelőtehetsége csakugyan nem szegény képekben, hasonlatokban, habár ezek nem is éppen újszerűek; de nagy fogyatkozása tehetségének, hogy képeit nem tudja kellőképp rendezni és összeilleszteni. Világosan bizonyítja ezt egyéb költeményein kívül A remény (73. l.) és Az én szeretőm (103. l.) című két költeménye. A reményt így kezdi allegorikus módon:
Sír a lelkem, a kis árva lányka,
Megríkatta makrancos dajkája
. . . . . .
Durva dajkám, hűtelen reménység,
Mit szólnál, ha tehozzád beszélnék.
Nos tehát kétszer is dajka képében tünteti fel és szólítja meg alapeszméjét a reménységet, még a második versszakban is azt mondja:
Édes dajkám, elhaló reménység.
Még a harmadikban is úgy beszél róla, hogy a dajka alakjával nem ellenkezik, de már ennek utolsó sorában kissé feledi ezt, mert így szól:
Megláttam e szentséges hon fényét
Világodnál, ragyogó reménység.
Világ és ragyogás már kevésbé vág a dajka képéhez. A negyedikben már egészen alaktalan valami csuda lesz a remény, aki eget verő szárnyat ad az ő ifjú lelkének, holott lelkét a vers kezdetén meglett férfi korában is kis árva lánykának mondja. Az ötödikben ismét nem tudni micsoda, hanem valami nagy fényű tündér vagy mi, akit a maga pőre nevén reménységnek nevez s a ki égő fáklyával világított neki. A hatodikban már szivárvány lesz a dajkának nevezett remény. Itt már tovább halva fekvő rózsás gyermekkorról, az ifjúságról, mint léte gyöngyvirágáról beszél, holott elébb úgy jellemezte ifjúságát, hogy akkor szárnyat öltött lelke és a sasok pályatársa lett. Mint vág össze ezzel az a költői kép, hogy ifjúsága mint léte gyöngyvirága végül leveleit hányja? Ezt én nem értem, vagy inkább értem s éppen azért oly keveréknek találom, amiből életre való helyes alkotás nem állhat elő.
Nézzük csak Arany Jánosnál a regét a csodaszarvasról, abban az éneket madárhoz hasonlítja:
Száll a madár ágról ágra,
Száll az ének szájról szájra.
Ez pedig csak egy közbevetett ének, de a művészien alkotni, összeilleszteni tudó Arany mégis szemmel tartja mondását s mikor éneke vége felé jár tervezett műve első részének (a Buda halálának), ezt így fejezi ki:
Már fészke fölött leng énekem egy szárnnyal.
Tehát az ének itt is madár képében jelenik meg; s ez oly kedves hatást tesz!
Lássuk csak továbbá p. o. Petőfinél, miképpen használja ő a képes beszédet, miképpen nem felejtkezik el arról, hogy mily képben fejez8i ki gondolatát vagy érzelmét.
Nő szerelmem, egyre nő, pedig már
Végtelen tengerré árada.
Tehát tengerhez hasonlítja szerelmét és végig ennek megfelelő képeket használ; beszél szélvészről, égig csapkodó hullámról, éjről, sötétről, villámról, tengerpartról, ezen a remény zöld erdejéről, ebben búgó galambjairól, Hát kérem, ez összhangzatos képes beszéd.
Más versében azt mondja:
Vadon erdő a világ körülem.
Tovább mondja, hogy ő az erdő vándora, az ágak-bogak közt rezgő fény az ő kedvese; vajon mécsvilág-e ez? kérdi, mely csöndes nyugvó tanyára vezeti vagy bolygó tűz, mely temetőbe visz?
Ismét más versében szerelem lobogójának mondja szívét, melyért két szellem viaskodik, egyik fehér ruhás, a remény, a másik hollófekete, a kétség. Melyik lesz e győztes?
Attól tartok, hogy ketté szakítják
A szerelmi zászlót, szivemet.
Mi vagy keblem? című versében szobának nevezi keblét s beszél asztalról, rajta pohárról, a ház lakójáról, a pohár felhajtóról; aztán e lakót elhajtó másik lakóról, az elébbi írás eltörlőjéről, a pohár kiöntőjéről stb., szóval mindez megfelel a szoba képének és környületeinek.
Mint felhők a nyári égen, érzeményim jönnek, mennek. Így kezdi egy másik költeményét, ahol az alapgondolatot felhő képében állítja elé s az egész vers folyamán ehhez illeszti beszédét. Végül azt az időt várja, mikor felhői rózsaszínben tündökölnek:
Hanem akkor már indulhat
Temetésemre a pap,
Mert ha a felhők kigyúlnak,
Lemenőben van a nap.
Így kell egyöntetűnek lenni a képes beszédnek, ha a fő gondolatot mindjárt a költemény elején valamely hasonlatba burkoltuk, mint Kuthen tevé az általam fejtegetett költeményekben. (Neme az allegoriának.) Ha azonban alapgondolat kibontásához nem képletesen kezdünk, a költemény fonalán különböző hasonlatokkal ékesíthetjük a mellékrészeket anélkül, hogy az összhangot zavarnók, de ez eseten is vigyázni kell a költőnek a színek alkalmazásánál. Álljon itt Arany Jánosnak egy megjegyzése Száz K. költeményei bírálatából: „Olykor nem állhat ellen egy ragyogó képnek, egy elmés gondolatnak, egy zengő nyelvalaknak, mely hívatlan oda tolong képzeletébe s nincs ideje vagy nem vesz időt, hogy megítélje, vajon oda tartozik-e szorosan? Kitér a célhoz siető egyenes útról hogy virágot szedjen az útfélen. Sok szépet ír: egy szépet, nem oly sokat.* (* Arany János hátrahagyott munkái. Prózai munkák. 98. l.) Kuthen említett költeményeiben is több szépet ír, egy szépet azonban nemigen alkot össze belőlök.
III.
Az én szeretőm című költeménye Kuthennek szintén zavaros, így kezdi:
Van nekem egy kedves kis szeretőm,Úgy elnézek rája,
Mint az anya lágy ölébe fekvő
Kedves kis fiára.
Tehát ő a nagy, a szeretője a kicsi, mint az első szakban még egyszer mondja:
E drága kis lélek. – S oly közel van hozzá, mint a gyermek anyjához ölében ülve.
A második szakban már elfelejtette ezt a viszonyt vagy arányt; mert így szól:
Úgy szeretem mint testvér a testvért.
. . . . . . . .
Játszó társa voltam,
Együtt jártunk a virágos rónán.
Itt már tehát nem mint anya és gyermek, hanem mint egyenlő testvér és játszótárs állnak egymás mellett; sőt egyszerre nagyobb lesz a szerető, mert:
Ő fölemelt és ölében tartott
Mint kis fiát engem.
Nos tehát egészen megfordult állapotnak.
Végre kimondja, hogy az ő szeretője:
Az alföld kis lánya,
Ifjuságom legélethűbb képe,
Hazám délibábja.
Ám az utolsó előtti versszakban olyan dolgokat tulajdonít a délibábnak, aminők éppen nem illenek hozzá; úgy beszél a délibábról, mint az a baranyai ember, aki nekivetkezett és át akarta úszni.
Meghintázott és a fűre tett le,
S elment a pusztába, sat.
Csodálatos, hogy az alföldi Kuthen így tud beszélni a délibábról; valóban azt kell hinni az embernek, hogy sohasem látta ezt a szép tüneményt; mely mindig távol van a nézőtől. Lám, Petőfi a sast felülteti a kútgém tetejére s még fölötte említi a napot s ott nézeti ezt a délibábbal, világosan értetőleg, hogy messziről, midőn mondja:
Szeretője, a ki epedve néz rája,
Délibáb, a puszták szép tündérleánya.
(Csárda romjai-nak végén.)
Messziről pedig bajos valakit meghintázni és a fűre letenni; együtt járni a rónán stb.
Szép költemény még a 122. lapon az Újra itt van a pacsirta című, melyben a tavasz kellemeit szépen énekli meg. Pompás jóízű humor (beválik ugyan Galgen-humornak is) nyilatkozik Betegen című költeményében, szintoly kedves, mint Tóth K. Passzomántos magas portása, noha egészen más elemekből van összeállítva (124. l.). Humora és szatírája leginkább elbeszélő költeményeiben ömledez, így a Végrendeletben, a Gáspár gazdában, melyben a babonát teszi nevetségessé. Tóth Gáspár uram igen babonás ember s Peti cigány ellopja kéményéből a szalonnát, de leesik s amint nyöszörög, odabenn Gáspár uram lelket sejdít: Minden jó lélek az úr Istent dicséri! Így fohászkodik: mire Peti léleknek is tetteti magát, úgy, hogy Gáspár uram maga nyit ajtót neki, hogy elvigye szalonnáját. – Fehér Bandija szép részletekkel bír, de kusza és homályos szerkezetű, ugyanilyen V. Lászlója is, mely azonfölül dagályos is. Álmos című hősregéjének első része szintén nincs szép részletek nélkül, de mint nagyobb költemény nem sokat ígért volna.
Vízözön című nagyobb művében leíró tehetsége kulminál, de nem egyéb az egész, mint a bibliai elbeszélés kiszínezése. Eredeti felfogás, szerkezet, vagy ilyen belső érték nem becsesíti.
Kuthen ízlésének kevésbé mívelt voltát tanúsítják főleg betyáros dalai; de egyik-másik egyéb művében is nyilvánul az; p. o. Gáspár uram alakját így írja le:
Fátyol nyakkendője mindenfelé foszlik,
Ünge derekából a hasa piroslik.
Egy fényes dongó légy mulatozik rajta.
Ilyesek undort gerjesztenek, valamint az ily dalok is:
De messze van ide az ég,
Kocsmárosné ihatnám még;
Túl tesz az én szomjuságom
E szörnyü nagy távolságon.
Kocsmárosné szépen kérem,
Legyen orvosom énnékem,
Segítsen, mert beteg vagyok,
Vagy a lelkére meghalok.
Vagy:
Egy csárdából a másikba járok stb.
Vagy:
Elmennék én tehozzátok,
De haragos a kutyátok.
Attól tartok baját látom,
Kiharapja a nadrágom.
. . . . .
Képes felem s a nadrágom
Nem bánnám én tulipánom,
Csak az apád minden este
Vasvillával ott ne lesne!
S még hány van hasonló! S ezek összekeverve a magasztos Mária-dalokkal, vallásos költeményekkel, oly biográfia után, melynek végén az mondatik, hogy Kuthen életét írta meg e költeményekben, lelkét öntötte e dalokba. Szerintem a szerelmi és a betyáros daloknak vagy egyszerűen ki kellett volna maradniok a kötetből, vagy hátul függelékül s némi magyarázó megjegyzés mellett lehetett volna közölni, hogy Kuthen ilyesmit is írt, de ez részint Petőfi hatása, részint a költőnek az alföldön töltött ifjúsága benyomásainak visszatükrözése. Így a költő valódi szívéletét tükröző költemények közt elszórva, a gyenge felfogásúakat megbotránkoztatják, az értelmesebbeket pedig kegyetlenül bosszantják s okvetetlenül rontják e szebb költemények hatását is. Szintígy nem emeli a kötet értékét a költő maskarás kinézésű fametszetes arcképe. Nem tudom, hasonlít-e valamit az élt költő alakjára? de így biz az nem tesz jó benyomást az emberre.
Kuthen három kötet költeményéből kiválogatva egy szép kötetet, arra aztán elmondanám: Ez az én kedves Kuthenem, igazán mondatja magáról s virágokkal és madarakkal e szépen jellemző sorokat:
Neki is mint nekünk, rövid élete volt
S rövid életén át szeretett és dalolt!
(Újabb költ. 212.)
Szulik József
Forrás: Magyar Szemle 1. évf. 1889.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése