Minden mulandó, minden, itt a földön,
Mint a sebes nyíl, mennek a napok…
Hiába minden… a ma elsodorja
Amit a tegnap még itten hagyott;
Mulás az élet; visz, sodor magával,
A földön még csak pihenőt se ád…
Fordul a föld, és feledés takarja
Lángszellemek és angyalok nyomát.
Te vagy csupán, te, Üdvözítő Isten!
Örökké élő, testté lett Ige!
Aki előtt az idők meghajolnak,
És térdet hajt az emberek szive;
Te most is élsz, s mint Isten a szivekben,
S vezeted itten a világokat:
A zúgó harczban és az ünnepcsendben
Imád kelet, dél, észak és nyugat.
Tied a szív, a lélek és az elme,
S a halhatatlan lelkiismeret;
Csak téged ismer egyedül urának,
Téged imád csak és téged szeret;
Mély titkaidról szól a zene, ének,
S az elme és szív minden nagy müve:
Neved imádság… az egész világot
A te nevednek hangja tölti be.
A te kereszted a jel a világon,
Tövéhez hullnak az évszázadok.
Hírnév, öröm, könny, ünnepzaj, tudás, gőg,
Ami mulandó – összeroskad ott;
Ez meg ott áll a vér- és lángözönben,
Hiába zuzzák, vágják, égetik:
A halhatatlan lelkek életéből
Táplálja folyton élet-gyökerit.
Halálod élet: a szív, lélek élte;
Csak ott van élet, hol te vagy jelen;
Ahol te jársz, ott a feltámadásnak
Világa támad a mélységeken;
Ha száz halállal halt is meg a lélek:
Ha te érinted, élet száll bele;
Azért haltál meg, hogy kínos halálod
Legyen a lelkek, szivek élete.
Te vagy az élet, az út, az igazság,
Te maga vagy az élő szeretet:
Örökre benned hisz az emberiség,
Tőled remél, és csak téged szeret;
S ha az utolsó ember szíve majdan
Utolszor dobban itt az ég alatt:
Tied leszen a haldokló szivéből,
Tied lesz ez a végső dobbanat.
Forrás: Magyar Szemle 1. évf. 7. sz. 1889. febr. 3.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése