Veszélyes áram ront nekünk dühödten.
Mi megvan régtől és szilárdul áll,
Azt elsöpörni vágyja, hogy helyére
Tegyen rosszabbat, idegenszerűt.
Ép testbe vág, nem nyúl a rákfenéhez,
Hol a bőség kártékony, - tékozol,
Fukarkodik, hol égető a szükség.
Felszítja a tömegnek vágyait,
Melyeknek nem tud tápot adni; hogy
A békét csúfos küzdés váltja fel,
Halálos kínok és bűnök szülője,
Vad gyűlöletre gyújtja a bukottat,
S a győzőt kapzsi undok indulatra.
Bilincsre fűzi azt a tetterőt,
Mely bir alkotni és vezérleni,
Felszabadítja alsó rétegek
Kontárkodóit, kik csak rontni tudnak,
Felszínre hozza mindazt, mi salak,
Minek maradni kéne a fenéken.
De mi ne féljünk. Nem fog elsodorni,
Mert önmagának oly töménytelen
Iszapsárt torlaszt, mi majd visszacsapja…
Forrás: Magyar Szemle 1. évf. 6. sz. 1889. jan. 27.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése