Föl-fölkeres a régi vágy,
Megújulnak a gyermekálmok;
Korlátiból lelkem kivágy,
Más ég és föld után sóvárog.
Irigylem a boldog madárt,
Ha délre tart vándor csapatja,
S megy vígan, merre a kitárt
Kék ég derűje csalogatja.
Dér reszket itt kórón, gazon,
S száraz levél kereng a szélben,
Melegre, fényre szomjazom,
Valahol messze, messze délen.
Hol bércek alján nyílt öböl
Mosolyg a zöld part tükreképpen,
S távol a tenger tündököl
Aranyba tört ibolyakéken.
A part felett nagy pálmafák
Árnyán pihenve álmodoznám,
Narancsvirág ezüst havát
Lágy szál röpítné játszva hozzám.
Agyamban a gond, gondolat
Az illattól megédesülne,
Majd lelkem, mint a lomb alatt
Fészkéből a madár, kiülne.
Egy édes dalt dalolna még,
Minőt a fülmilék dalolnak,
S örökre búcsút mondanék
A lélek én, porsátoromnak.
És boldogan, fiatalon
Fény- s illatszárnyon ellebegnék…
Földön hagyott porsátorom
A keselyűk majd eltemetnék.
Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 4. sz.
(1920. február 22.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése