Zenét minékünk, csak zenét,
Ezért a versed lebegőben
Ragadd meg a lágy levegőben,
Amint cikázik szerteszét.
Ha szókat írsz, csak légy hanyag,
És megvetőn dobd a zenének,
Mert édes a tétova ének,
s a kétes olvadó anyag.
Fátylak mögött tüzes szemek
És déli, reszkető verőfény,
S a langyos őszi ég merő fény,
Kék csillagok tündöklenek.
Mert csak te kellesz, Árnyalat,
És semmi Szín, koldusi ékül,
Ó, fuvola s kürt összekékül,
E sima álomszárny alatt.
A gyilkos Csattanó gaz úr,
Baj lenne ha versedbe hagynád,
Az ötletet, e durva hagymát,
Melytől könnyez e szent Azur.
Szónoklat? Törd ki a nyakát
És jó ha izmod megfeszíted,
Pórázra szoktatván a Rímet.
Mi volna, ha nem volna gát?
Ó jaj, a Rím silány kolomp,
Süket gyerek, oktondi néger,
Babrál olcsó játékszerével
S kongatja szegény bolond.
Zenét minékünk, muzsikát!
Legyen a vers egy meg nem álló
Lélek, mindig új vágyba szálló,
Mely új egekbe ugrik át.
Egy jó kaland legyen dalom,
Hajnalban, az ideges szélben
Méntákra üljön észrevétlen…
a többi csak irodalom.
Ford.: Kosztolányi Dezső
Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 4.
sz. (1920. február 22.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése