Szathmáry
István verseskönyve egy melancholikus, ábrándra hajló, a szó régi értelmében
poétai érzésű ember líráját közli. A költészet ősi és kimeríthetetlen témáit
variálja: szerelmet, az elhunyt hitves utáni bánatot, az együtt töltött boldog
napokon való elborongást, a természetet, a hazafi gondját és reménykedését, -
egy polgári értelemben vett szép-lélek diktálta a verseket, a levegőjük egy
idealistának a tiszta levegője. Határozott, mindenki mástól elütő egyéniséget
nem mutat, az élet olyan mélységeiben nem járt, ahonnan új kincseket, meglepő
szemléleteket s az érzésnek még mások által ki nem fejezett árnyalatait
hozhatta volna, - néha egy-egy friss kép, egy-egy csinos fordulat mindössze,
ami újat kapunk tőle. Mondanivalójának megfelelnek a formái is: a magyar líra
meglévő s mások által kifejlesztett formakincsét használja fel anélkül, hogy
pontosan meg lehetne róla állapítani valami konkrét hatást, költészete
reminiszcentiának hat legtöbbször. Ezen a körön belül van sok csinos, kereken
megformált verse, sima technikája s aki könyvét elolvasta, rokonszenves emléket
őriz meg róla. A kötethez Lőrinczy György írt előszót.
Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 4.
sz. (1920. február 22.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése