Te, kinek Isten már kisded kezébe
Adá egy mennyország bűkulcsait,
Ki fölragadtad szentebb élv egébe,
Vagy elmeritéd bánat tengerébe
A halandóknak milliárdjait;
Ki istenitő tapsok nagy viharján
Beszárnyalád a föld hegy- sikjait,
S a lelkesült ezreknek válla-, karján
Üléd hallatlan diadaljaid;
Kinek szive imádás tömjénében
Öntulbecsléstől el nem szédüle,
Sőt, a szerencse ringató ölében
Belőle részvét, jótét cserdüle;
Ki annyi kétely s megvetés dacára
Bevallád bátran Róma ős hitét,
S végáldozatkép legfőbb oltárára,
Hogy ott lobogjon fő dicsed sugára,
Letetted lelked, nagy neved hirét;
Ki most halmozva ujabb koszorukkal,
M’előtt pihensz babérid lombjain,
Hozzánk jösz: (föl, föl alacson kapunkkal!)
Üdvözlégy ős Esztergom romjain!!
Isten hozott! Im hódolatunk szókat
Keres, de mind e percig nem lele
Nagyságodhoz méretteket, méltókat,
Kit egy világ bálvánnyá emele!
Kit egy Pius, az Ur képviselője,
Látogatásra kétszer méltatott:
Az, ha nem is volt vert arany bölcsője,
Fejdelminél magasb diszt aratott.
S kit magasztal a „vészek zongorája+,
Nem érdeklendi kis elmék szikrája;
Kivált midőn imént egy lángözön,
Az elragadtatásnak netovábbja
Zajlott körül Pesten, - csaknem közöny
Fog itt vegyülni ajkad mosolyába.
Láttunk mi ott, mikor legszebb virágod
Anyád: a hon keblére feltüzéd,
S a rémorkánt, mi közt hallgatóságod
Éljen-rohamban szórta rád tüzét.
Mit visszadörg a Kárpát szirt- barlangja
És Ádriának üvöltő vészhangja:
Annak Esztergom csak csekély viszhangja.
Fogadd magyar Sion! Őt figyelemmel,
Kit mindenütt dicsőit a világ!
Bánj véle mint művészfejdelemmel,
Tiszteld a lángészt, embert, hon fiát.
Főtemplomunk fölszentelt boltozatját
Ő rengeté meg égi hangival,
Kisérve benne első áldozatját
Bibornokunknak, hő imáival.
Fogadd rokonszenv- sőt elismeréssel
A nemzet egy főrendü csillagát,
Ha tőle függ: roppant eltökéléssel
Liszt Esztergomban üté föl lakát.*
A hit s honegyház szent szolgálatába
Ohajta lépni a zenészkirály!
Mily égi lángot vet ez a hazába,
Sion! Mi dics, mi jóllét ömlik rád!
Százszorta boldog, hogyha a müvészet
Téged szemel ki székesvárosul,
És bájaiddal, miket a természet
Pazarla rád, - csin, érdek párosul!
De ind, mi legfőbb, s mit központul tisztel
A föld: Rómán leli csak sátorát.
A Pétertemplom megdicsőül Liszttel,
Ha ez kíséri legfőbb áldorát.
Itt lesz hazád! Itt pap levél, a karról
Hirdetni Krisztus szent parancsait.
Mit a világ nem ért, s már nem hisz: arról
Meggyőzi majd példád, szent hangjaid.
Szeráfdalok, Isten dörgése ottan
Világosítandják a hit tanát;
Nem emberszózat ez, - vallják legottan, -
Mely így a keblek mélyén villan át.
Elporlik akkor a hit kételygátja:
Hol mennyet érez ind, sőt nyitva látja.
S midőn jelenleg honanyádtól megválsz:
Hogy Megváltódnak légy apostola:
Még egyszer István vártetőjén megállsz,
Mely kilenc év előtt megbámula.
Kiszálsz, hogy mély a végtisztelettel hódolj
A nemzet ősz áldorfejének, és
Minden magyart, bucsuzva, benne csókolj,
S áldott legyen a végölelkezés.
És költözöl a vértanuk honába,
Hol élő szent a kettős fejdelem,
A honnan áldás s fény jött Europába,
Honnét koronánk, s minden jobb elem.
Ha majd a pápa lábihoz borulva,
Letetted uj babérfüzéreid,
Mondd el, mit ő vágy hallni szivszorulva:
Hogy diszben áll az Ur keresztje itt.
Sirnak ugyan még gyászos düledékek,
Sajg a török seb, s testvérszakadály:
De tündöklőbbek a szentélyi ékek,
Miót’ Scitovszky szentügy élin áll,
A hitlenség kimenni kezd divatból,
A szabad elv tudja korlátjait,
S a fenyegető vészes áradatból
Megmentve lesz a hon, a nép, a hit.
S ha kérdi szentatyánk, kinek köszönje
Isten után e jobb érzületet?
Kiáltjuk im: többek közt tényezője
Te is valál, Dantéd, Erzsébeted.
(* Hitelesen tudjuk, hogy a világhirü művész még ez évi januárban ily szándéku lépést tétetett.)
Forrás: Esztergomi Ujság III. évf. 36. szám. September 3. 1855.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése