Vöröss Lajos (18. vége -19. sz. eleje): A pásztori élet

Ártatlan életnek ékes ragyogvánnya,
Sok zajos napoknak tsendes tárgylátványa,
Mit vonzol magadhoz szép édesgetésel?
Ha sok kezet fogol TE a szerentséssel.
De még is oh! Engem mi hátra marasztat?
El idegenülve Tőled meg fagyasztat;
Ha oly nyájassággal szépenn tsalogatol,
Sok boldogságiddal mint egy elaltatol?
Dőlök szép Tárgyadnak keblébe lankadva,
Hol iffiu napjaim mulnak el hervadva.
Légy hét pártfogója meg rontsolt szivemnek,
Hogy napját vigabban éljem életemnek,
Hol a vig madárnak nyájas éneklése,
Búim Terhét tőlem el űzni nem kéne,
Hol a mély tsend édes keblében ülhetek,
A Pieridesek Karjára dőlhetek.
Pásztori életnek Te gyönyönyü képe
Mi módon ragasztat szíved öröm lépe;
Hol a hives ernyő madár hangitsálás,
A zöld ligetekben mulató sétálás,
Hol a Zephir szellő kedvező legyeszte
Sok szív örömeit vigadva szerezte,
Hol a Füleile Vigadó éneke
Minden örömeknek keritett feneke,
Tájjadon a Muzsák tsendessen meg vannak,
Mert a kajánságok rája nem rohannak.
Amott Juhaidnak serdülő vig nyája,
Itt e mély halgatás lakásod tanyája,
Ott a kies hársfád hol a furugládat
Meg fuvod, el danlod vigadó notádat;
Innen megént nézed a Driadeseket
A tsergő patakban vig Najadeseket,
Satyrok, Faunok s Nimphák seregeit,
Pán Isten serdülő vigadó népeit.
Ezek a szép okok melyek tsalnak engem,
Melyért Helikonok danlomat elzengem.
Te Pásztori élet édes ajándéka!
Nem tsalhat meg téged szerentse Játéka,
Dőlök Hypocrehne kút vize partjára!
Hol vigyázok éltem utolsó napjára.
Hol Iffju napjaim tsendessen elmulnak,
Éltem tavasszának virági lehulnak:
Ott nem ülök busan mélyj bánatban ejtve,
Hanem régi bajom éppen el felejtve,
Lesem a vig patak tsergedző folyását,
Zajos napjaimnak édes el alvását,
Igy szeretném éltem lefolyása lenne!
Hogy keserüséget más nekem ne tenne.

Forrás: Vöröss Lajos: Érzékeny versek. Pesten, Trattner János Tamás betüivel és költségével 1817.