Herczeg Ferenc: A bátor ember

Tavaly nagyon kellemetlen volt Puszta-Tatáron a nyár. A időjárás ugyan szép volt és dinnyénk is volt bőven, de én megbuktam németből és számtanból, és ezért úgy bántak velem a szüleim, mintha én feszítettem volna keresztre a Jézust. Az édesanyám, akárhányszor csak rám nézett, mindig úgy megsajnált, hogy sírva fakadt, az édesapám pedig mindig meg akart ölni, mert megbecstelenítettem a családot. Mikor pedig az első napon megettem három kis dinnyét és hozzáfogtam a negyedikhez, megint pofon akart ütni. Én ezért többnyire az istállóban tartózkodtam a kocsisoknál. Hanem ebből is baj lett. Az édesanyám ugyanis minden szombaton maga fésült meg a sűrű fésűvel. Addig fésült, míg aztán egyszer hangosan elsikoltotta magát, és azt mondta, hogy most már végleg elzüllöttem és az édesapám beszaladt és megnézte a fésűt, és megint meg akart ölni.

Akkor jött a házunkba Dusa. Dusa a nagybátyám leánya,a Pista bácsié, aki Eszéken lakik és másképp veti a keresztet, mint mi, mert ő szerb. azért küldték hozzánk, mert az ő édesanyja összeveszett az édesapjával és hirtelen elcsapta a nevelőt. Erről nekünk gyerekeknek nem szóltak semmit, de ezért mi rögtön tudtuk.

Dusa szintén tizenkét esztendős, de nagyobb, mint én, olyan szép, mint egy angyal, a szeme pedig olyan, mint a fekete macskánké. Mindjárt első nap meg akartam cibálni a hosszú haját – a húgaim haját mindig meg szoktam cibálni -, de ő olyan kemény pofont adott nekem, hogy szikrát hányt a szemem. Ezen nagyon csodálkoztam és dühbe jöttem, mert nálunk a leányok nem mernek visszaütni, hanem pityeregni szoktak, ha megverem őket, és ennél fogva nekimentem Dusának, hogy földhöz vágjam. Ekkor egy ökölcsapást kaptam a karomra, úgy, hogy egészen elzsibbadt, aztán egy másikat a gyomromra, úgy, hogy émelyegni kezdtem, egy harmadikat pedig az orromra kaptam úgy, hogy megeredt az orrom vére, én még akkor hozzá se tudtam nyúlni. ezt pedig bokszolásnak nevezik. Én nem sejthettem, hogy egy fehér ruhás kisleány bokszolni is tud. Dusa azonban tud, sőt vívni is tud, meg lovagolni, mert Pista bácsi, aki egy kicsit fuzsitos ember, megtanította mindenre, mert nagyon fájt neki, hogy Dusa nem lett fiú, hanem leány.

Én tehát a kúthoz mentem, és megmostam a véres orromat, Dusa meg bement a házba, a szeme pedig igazán úgy fénylett, mint a fekete macskánké.

Én aztán egy hegyes vasdarabot tettem a zsebembe és elhatároztam, hogy betöröm a fejét, mert ha annyiban hagynám a dolgot, szégyen volna az egész osztályunkra. Nem bánom, ha édesapa megint agyon is üt érte, legföllebb megszököm hazulról: különben is régi tervem egyszer megszökni.

Délután elmentem halászni. Nálunk nem szokás horoggal vagy hálóval halászni, mert nálunk csak Pecze-árok van. Az ember leveti a csizmáját és fölgyűri a nadrágját, aztán térdig gázol a vízben és keresgél a kimosott part alatt. A halat, ha ugyan fog az ember, s nadrágja zsebébe teszi az ember. Hát amint megyek a vízben, hát egyszerre a másik oldalon szembe jön velem Dusa. Ő is mezítláb volt, s ruháját föltűrte térdig, és ő is halászott. Én nem fogtam még semmit, de ő egy igen szép csíkhalat fogott.

Kivettem a zsebemből a hegyes vasdarabot, és azt mondtam neki. No, most meghalsz!

Dusa azonban nem ijedt meg, hanem kidobta a halat a partra, aztán fölkapott egy nagy kerek k övet és azt mondta: Legyen szerencsém!

Nem akartam megbántani, mert tudtam, hogy ez a szerb nő mindenre képes, azért cselhez folyamodtam, mint az indus vadak szokták, és zsebre tettem megint a fegyveremet és nevetve mondtam, hogy hiszen én csak tréfálok!

Erre ő is nevetett, és eldobta a nagy követ és ilyképpen szólt hozzám:

- Ha akarod, kössünk békét, mert én nem szeretek verekedni, ha nem muszáj. Nekem talán egy hónapig is nálatok kell maradnom, mert ahányszor a guvernánt vagy a szobaleány miatt baj volt, mindig egy hónapig tartott otthon a harag, és azt már látom, hogy a húgaiddal nem lehet semmit sem kezdeni, mert azok nyafka libák. De mi ketten jó pajtások lehetnénk, s sok mulatságos dolgot követhetnénk el, ha nem árulkodnál rám.

- Jól van – mondtam -, kössünk békét.

- Isten téged úgy segéljen? – kérdezte.

- Isten engem úgy segéljen! – mondtam.

- Hát akkor ezentúl jó barátok vagyunk. azzal hozzám lépett, és kétszer megcsókolt. Így történt, hogy élet-halálra szóló barátságot kötöttünk, aztán halásztunk a Pecze-árokban, de a szép csík mellé csak egy kis cigányhalat foghattunk meg.

Dusa még nálunk volt, mikor hozzánk jött vadászatra Kempelen bácsi. Kempelen bácsinak furcsa tüskés szemöldöke van, a bajusza pedig hosszan lelóg, mint a tengeri rozmáré a Payer-expedíció képein, a járása pedig olyan ünnepélyes, mint a miséző papé. Kempelen bácsi semmit sem beszél, és mindig olyan arcot csinál, mintha dühös volna. Ez azért van, mert ő igen bátor ember. Egypár esztendővel ezelőtt pisztolyduellumban agyonlőtte Suskovics bácsit, aki az édesanyám távoli rokona volt, és akkor Suskovics néni úgy megijedt, hogy ő is szörnyethalt. Pedig nem is őrá lőttek, de hát ilyen ijedős az asszonynép. Azóta nálunk mindenki nagyra becsüli Kempelen bácsit, örülnek, ha eljön, mindig a fő helyre ültetik az édesmama mellé, az urak gyufát adnak neki, ha szivarra akar gyújtani, a nők pedig azt mondják, hogy érdekes ember. Való igaz, hogy mindig nagyon bátor arcot csinál. Egyszer láttam, mikor borotválkozott, az álla szappanos volt, de akkor is szigorúan összeráncolta a homlokát. Ha iszik egy kicsit – mert nálunk vadászat után mindig isznak -, akkor még haragosabb lesz, és mindig körülnéz, hogy elég bátornak tartja-e mindenki az asztalnál. Ilyenkor az urak nagyon szoktak vigyázni, hogy véletlenül olyat ne mondjanak, mit rossz néven vehetne Kempelen bácsi. És azt is mondják, hogy mindig töltött revolver van a zsebében.

És Dusának mindent elmondtam, amit Kempelen bácsiról tudtam, hogy agyonlőtte Suskovics bácsit és hogy Suskovics néni is meghalt, és hogy milyen bátor ember, - ebédnél aztán mindig csak Kempelen bácsit nézte. Végül Kempelen bácsinak feltűnt, hogy Dusa le nem veszi róla a szemét és így szólt hozzá:

- Tetszem magának, kisleány?

Dusa mindig meg szokta mondani, amit gondol, és így felelt:

- Bizony nem tetszik nekem.

És ekkor kiköpött.

- Hát akkor miért néz folyton?

- Mert szeretnék magától valamit kérdezni.

Édesmama már akkor rosszat sejtett, apa pedig vasvilla szemekkel nézett Dusára. Kempelen bácsi azonban biztatta Dusát, hogy csak kérdezzen tőle akármit, ő válaszolni fog. Dusa ekkor összeráncolta a fekete szemöldökét, és a fénylő macskeszemével olyan erősen nézett a rozmárbajszú bácsira, hogy magam is megijedtem. Csendesen mondta:

- Megjelent magának álmában már Suskovics néni?

Erre nagy ijedség támadt a szobában, és én azt hittem, Kempelen bácsi mindjárt kiveszi a töltött revolvert és agyonlövi Dusát. Édesmama azonban kivezette Dusát, és büntetésül nem adott neki gyümölcsöt, pedig Dusa vendégünk volt. Engem is kikergetett apa, de ez nagy igazságtalanság volt, mert én meg se mukkantam, sőt, aznap véletlenül igen jól viseltem magamat. Dusa azonban igen dühös volt, hogy nem kapott gyümölcsöt, és egyre azt mondta nekem, hogy ezt nem viszi el szárazon Kempelen bácsi. Két napig dühös volt, hanem külön terítettek neki a gyerekszobában, akkor aztán kész volt a bosszúállás terve. Estére végre is hajtotta, és én segítettem neki, bár nagyon féltem és ellenkeztem, mégis segítettem neki, mert amit ő akart, azt mindig megtettem.

Az urak egész estig vadásztak és künn a tarlókon zsiványpecsenyét sütöttek, úgy, hogy mikor hétkor hazajöttek, majd leragadt a szemök a nagy fáradtságtól meg a bortól, és tüstént ágyba feküdtek. Édesmama a húgaimmal odaát volt Szombathyéknál teán, de Dusát és engem nem mertek magukkal vinni. És ekkor hajtottuk végre a tervünket. Dusa kibontotta a haját, az arcát befehérítette lisztporral, és korommal nagy fekete karikát csinált a szeme köré, aztán egy fehér lepedőt vett magára, mint a kísértetek szokták. A fekete kandúrt bepólyázta egy gyerekpólyába, de a farkát künn hagyta, hogy megfoghassa a kezével. Én pedig magamhoz vettem a varázslámpámat, melyet laterna magica-nak hívnak, s amelyet az édes Jézuska hozott nekem 4 frt 59 krajcárért, mert karácsonykor elég jó bizonyítványom volt, és akkor még senki sem merte volna remélni, hogy év végén megbukom kélt tantárgyból. Én sem.

Mikor a vendégszoba előtt hallgatództunk, Kempelen bácsi már úgy hortyogott, mint az inárcsi fűrészmalom, amely gőzerőre van berendezve. Óvatosan benyitottunk a sötét szobába. Dusa szembeállott az ággyal, magam pedig a dívány mellé állottam és fogam borzasztóan vacogott a félelemtől, de azért mégsem szaladtam el. Ekkor a laternából kék fényt vetettem a falra, és Dusa odaállott a fényes tányérba, és a szemét forgatta. A fekete macskát pedig a karján tartotta, mintha pólyásgyerek volna. Ámbár tudtam, hogy Dusa mégis olyan iszonyú és kísérteties volt, hogy halálra megijedtem és a laterna reszketett a kezemben, és a kék fény is táncolt. De azért mégsem szaladtam el.

És Dusa ekkor üvölteni kezdett.

- Kempelen! Kempelen! – üvöltött – Kempelen!

Hanem a bácsi igen mélyen aludt, és csak akkor ébredt föl, amikor Dusa már sokszor üvöltött. Ekkor egyszerre felült az ágyában és mereven nézte a reszkető fényt.

- Ismersz Kempelen? – üvöltötte Dusa.

- Ki az? Mi az? – ordította a bácsi.

- Suskovicsné vagyok, akinek meggyilkoltad az urát. A gyerekemnek nincs sem apja, sem anyja, elhoztam neked, nesze neveld föl!

Azzal a farkánál odadobta a macskát az ágyra. A macska ijedt nyekkenéssel ráesett Kempelen mellére, onnan fölugrott az almárium tetejére, mint egy fekete ördög.

Kempelen bácsi nem szólt semmit, hanem visszafeküdt a párnára. Én pedig hirtelen elfújtam a laterna gyertyáját, aztán kiszaladtunk az ajtón, miközben jól összeütöttük a fejünket. A macska a lábunk alatt rohant ki. Azt hittük, hogy Kempelen bácsi fel fogja lármázni az egész házat, de biz az meg se moccant a szobájában. Dusa aztán megmosakodott anélkül, hogy valaki észrevette volna a cselédek közül, s mire édesmamáék visszajöttek Szombathyéktól, akkor már mi ketten mélyen aludtunk, ki-ki a maga szobájában.

Mikor reggel fölébredtem, igen örültem a sikerült tréfának, de apa rosszkedvű volt a reggelinél és azt mondta, hogy Kempelen bácsit haldokolva találták a szobájában. Erre már én sem örültem. Kempelen bácsit a nyavalya törte és félrebeszélt, és édesmama azt mondta,nagyon kellemetlen, hogy éppen a mi házunkban lett beteg. Később Dusával kimentünk az ököristálló mögé, és ott ünnepélyesen megesküdtünk, hogy ezt nem fogjuk elmondani senkinek. Meg is tartottam az esküt, csak két jóbarátomnak mondtam el, de ők viszontesküt tettek, hogy a kínpadon sem vallják be az igazgató úrnak. (Mind a kettő igen elszánt ismétlő.)

Kempelen bácsi még öt napig feküdt nálunk, de nem halt meg, hanem hazavitték tragacson. Még akkor sem tudta, hogy fiú-e vagy leány. Azóta elmúlt egy esztendő, és most már egészen jól van. A múltkor láttam a templomban, bottal jár, de azért egészen jól van, csak cukkol egy kicsit.

A vakáció, fájdalom, igen gyorsan röppent el, mint rendesen és Dusa igen sajnálta, mikor a kedves szülei három hét múlva már kibékültek, és őt hazavitték. Ámbár csak leány, mégis be kell vallanom, hogy nem ismertem még fiút, aki olyan lett volna, mint ő. Mert akárhányszor fájt is neki valamije, azért sohasem sírt, még akkor sem, amikor megrúgta a Fánni. (Fánni egy csikó.) És nem árulkodott soha. Most is sokat gondolunk egymásra, és gyakran igen szép képes levelezőlapokat kapok tőle. Ha nagy leszek, talán feleségül veszem, mert ő ezt igen óhajtja, de előbb meg kell tanulnom a bokszolást, különben mindég neki lenne igaza, ami lealázó volna rám nézve.

Forrás: Heti Szemle XIII. évf. 27. szám, Szatmár, 1904. június 30.