Csehov Antal: No, a közönség!*

 

Sábesz, többé nem iszom! Nem… semmi áron! Ideje lesz észre térni. Dolgozni, fáradozni kell. Ha jól esik fizetést húzni, hát dolgozzál becsületesen, szorgalmasan, lelkiismeretesen, megvetve a nyugodalmat és az álmot. A lustálkodással hagyj fel. Megszoktad pajtás ingyen szedni a fizetést és ez nem jól van… nem jól van!

Elolvasva magának néhány hasonló erkölcsi oktatást, Podtyakin főkalauz legyőzhetlen vonzalmat kezd érezni a munka iránt. Már két óra van éjfél után, de ennek dacára felkölti a kalauzokat s azokkal együtt megy végig a kocsikon felülvizsgálni a jegyeket.

- Kérem a jegyeket! – kiáltja vidáman csattogtatja a bélyegzőt.

A koe-i félhomályába burkolt, álmos alakok, felrezzennek, a fejüket rázzák és odanyújtják a jegyüket.

- Kérem a jegyet! – fordul Podtyakin egy II. osztályú utashoz, egy szikár szálas emberhez, ki bundába és takaróba volt burkolva. – Kérem a jegyet!

A szálas ember nem válaszol. Álomba van merülve. A főkalauz megragadja a vállát és türelmetlenül ismétli:

 - Kérem a jegyet!

Az utas felriad, kinyitja a szemét és rémülten néz Podtyakinra.

- Mi az? Ki az? No?

- Érthetőleg mondom önnek: kérem a jegyet, elő vele!

- Istenem! – nyögi a szálas ember síró arcot vágva. – Uram, Istenem! A reuma kínoz, három éjjel nem aludtam, készakarva morfiumot vettem be, hogy aludni tudjak, ön meg… a jeggyel! ha ön tudná, milyen nehezen tudok elaludni, hát nem háborgatna ilyen haszontalansággal. Kíméletlenség, illetlenség! És mire önnek a jegyem? Ez valóban ostoba dolog!

Podtyakin azon gondolkozik, megharagudjék-e vagy sem; és elhatározza, hogy megharagszik.

- Ne lármázzon itt. Ez nem korcsma – mondja.

A korcsmában emberségesebbek az emberek – köhögi az utas. – No most aztán aludjam el ismét. És különös egy dolog: végigjártam a külföldet és ott senki tőlem a jegyet nem kérte, itt meg mintha az ördög biztatná őket, folyton ezt csinálják, folyton ezt csinálják!

- No, hát menjen a külföldre, ha ott jobban tetszik önnek!

- Ostoba egy dolog ez, uram! Igen! Nem elég, hogy fojtó levegővel, széngőzzel, léghuzammal kínozzák az utasokat, de az ördög vinné el, még az alakiságokkal meg akarják ölni. A jegy kell neki! Mondja csak kérem, mire való ez a szorgoskodás? Jó lenne, ha ez az ellenőrzés céljából történnék, de hisz az utasok fele jegy nélkül utazik!

- Nézze csak uram! – pattant fel Podtyakin. – Legyen szíves bebizonyítani az állítását és ha ön meg nem szűnik lármázni és a közönséget háborgatni, hát én kénytelen leszek önt az állomáson leszállítani és az esetről jegyzőkönyvet venni fel.

- ez felháborító – méltatlankodik a közönség. – Beleköt a beteg emberbe! Nézze csak, legyen kímélettel!

 - De hisz ő maga gorombáskodik – ijed meg Podtyakin. – Jól van, én nem veszem el a jegyet. Csakhogy önök magok is tudják, hogy a szolgálatom ezt parancsolja. Ha nem a szolgálat, hát természetesen… Megkérdezhetik az állomásfőnöktől is… kérdezzenek meg bárkit!

Podtyakin vállat von és távozik a betegtől. Eleinte sértve és némileg lefőzve érzi magát, de később, végigjárva két-három kocsit, főkalauzi keblében bizonyos nyugtalanságot, mely lelkiismeret-furdalásra hasonlít, kezd érezni.

Csakugyan nem kellett volna felkölteni a beteg embert, gondolja magában. Különben én nem vagyok hibás. Azt hiszik, hogy én jókedvemből, mert nincs más dolgom, teszem ezt, azt meg nem tudják, hogy a szolgálat azt kívánja… Ha nem hiszik, előhívathatom hozzájuk az állomásfőnököt.

Állomás. A vonat öt percig áll. A harmadik csengetés előtt az említett II. osztályú kocsiba bejön Podtyakin, utána az állomás főnöke lépdel piros sapkában.

- Íme, ez az úr – kezdi Podtyakin -, azt mondja, hogy nincs jogom tőle a jegyet kérni és… és haragszik. Kérem, állomásfőnök úr, megmondani neki, szolgálatból kérem-e én a jegyet vagy csak úgy? Uram – fordul Podtyakin a szálas emberhez. – Uram! Megkérdezheti az állomásfőnöktől, ha nekem nem hisz.

A beteg felriad, mintha megcsípték volna, felnyitja a szemét és síró arcot vágva odadől a díván támlájához.

- Istenem! Bevettem újból egy port és épp elszunnyadtam, ő meg újra itt van… itt van! Kérem, legyen kímélettel!

- Beszélhet az állomásfőnök úrral… Van-e jogom kérni a jegyet vagy nincs?

- Ez már tűrhetetlen dolog! Fogja, itt a jegye. Fogja! Még veszek öt jegyet, csak engedjen nyugodtan meghalni. Nem volt ön soha beteg? Érzéketlen egy nép!

- Ez valóságos szekatúra! – méltatlankodik egy katonás kinézésű úr. – Másképp nem bírom felfogni ezt a kötözködést!

- Hagyja el – ráncolja össze a homlokát az állomásfőnök megrántva a Podtyakin karját.

Podtyakin a vállát vonogatja és lassú léptekkel kimegy az állomásfőnök után.

- Légy itt okos! – töpreng magában. – Miatta hívtam elő az állomásfőnököt, hogy értse meg, hogy nyugodjék meg, ő meg... veszekszik.

Második állomás. A vonat tíz percig áll. A második csengetés előtt, amikor Podtyakin a buffet mellett áll és selters-vizet iszik, két úr jön hozzá, az egyik mérnök kinézésű, a másik katonaköpenyegben.

- Nézze csak főkalauz úr! – fordul a mérnök Podtyakinhoz. – Az ön eljárása a beteg utassal szemben felháborította az összes szemtanúkat. Én Puzieczki mérnök vagyok, meg az ezredes úr. Ha ön bocsánatot nem kér az illető utastól, hát mi panaszt emelünk közös barátunk, a forgalmi főnök előtt.

- Uraim, de hisz én… de hisz önök… - hebegte Podtyakin.

- Magyarázatokra nincs szükségünk. De figyelmeztetjük, ha nem kér bocsánatot, mi vesszük védelmünkbe az illető utast.

- Jól van, én… én kérek… kérem…

Fél óra múlva, Podtyakin kieszelve olyan bocsánatkérő frázist, mely kielégítené az illető utast, és meg nem rontaná az ő méltóságát, bejön a kocsiba.

- Uram! – fordul oda a beteghez. – Hallgasson meg, uram!

A beteg felriad és felugrik.

- Mi az?

- Hát én… hogy is csak? Ne haragudjék.

- Ah… vizet… - fuldoklik a beteg a szívéhez kapva. Bevettem a harmadik adat morfiumot, elszunnyadtam, és… - ismét - Istenem, mikor lesz már vége ennek a kínzásnak!

- Hát én… Bocsásson meg…

- Nézze csak, szállítson le engem a következő állomáson. Nem bírok tovább tűrni… Én meghalok..

- Ez gyalázat, ez alávalóság! – háborodik fel a közönség. – Hordja el magát innen! Ön számolni fog az ilyen kötekedésért. Ki vele!

Podtyakin egyet int a kezével, egy nagyot sóhajt, és kimegy a kocsiból. Bemegy a szolgálati kocsiba, fáradtan leül és panaszkodik.

No, a közönség! Tessék a kedvére tenni! Tessék szolgálni, fáradni! Az ember nem akarva is köp egyet az egész dologra és (…) egy jót.  Nem csinál az ember semmit, haragusznak, elkezd valamit csinálni, megint haragusznak. Igyunk egyet!

Podtyakin bevezetésül megiszik egy fél üveg pálinkát és többé már nem gondol a munkára, a kötelességre és a becsületre.

*) Mutatvány a most megjelent Csehol „Tarka históriák”-ból

Forrás: Heti Szemle XIII. évf. 33. szám, Szatmár, 1904. augusztus 10.