Észak sötét zsoldosai,
Mit akartok lerontani?
Kancsukavert bús legények,
Mi célotok? mi reménytek?
Testi rabok, lelki vakok,
Nem látjátok?
- Isten fala a Kárpátok?
Nem érzitek, hulló hadak?
- Ezt a roppant halál-falat
Az úr égi kegyelméből
Égi Mester építé föl
S bármi garral – földi karral,
Földi ésszel
Ha ki rátör: rajta vész el!
Nem tehettek kárt ti benne,
Mert amit véd – Isten kertje:
Szabadország, Magyarország,
Országok közt áldott ország.
Ezt remekbe teremtette
Isten kedve,
Szent virágok nyilnak benne…
Világcsudás virtus-rózsák.
Hit, becsület, hűség, jóság.
Aranymagvát dús földjébe
Hős apáink – Árpád népe –
Vetették el s vassal,v érrel
Ápolgatták.
Szent örökbe miránk hagyták.
Rendnek, dőlnek ó-világok
S e csudás magyar virágok
Uj pompával nyiladoznak,
Dicsőséget illatoznak…
S megcsodálva és megáldva
Ti látjátok
Belengik már a világot!
… Vissza, vissza, sötét hadak!
Azt dörgik e halál-falak:
- Diadalt itt sohse nyertek!
A szép magyar tündérkertet
Hatalmasul maga az Úr
Védelmezi
És mi – magyar kertészei!
Forrás: Pápai Hírlap
XII. évf. 18. szám Pápa, 1915. május 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése