Kocsán Károly: Levél P… Károly barátomnak

Kedves Karim!

Visszatekintve a múltra, jóleső érzés szállja meg lelkemet. Az útról, hol a boldogság rózsái nyíltak, leléptem; az élet tövises örvényére jutottam. Itt ballagok mindennap tova.

… Emlékszel-e még, mikor az akácfa sorok között sétálgattunk. Oh, boldog idők! Rég elmúltatok már. Sorsunk elválasztott egymástól. Te még abban a világban élsz, hol a virágok illatoznak s az öröm lakozik;  még csak a fényt látja szemed, de ez árnyat nem ismeri.

Együtt utaztunk egy ideig, de egyszerre utaink szétváltak. Én kiléptem az élet göröngyös útjára. Most már szárnyaimra keltem; de te még éled gond nélküli ifjú korodat. Hidd meg, amint vágytam ki a szabadba, most éppen úgy vágyom vissza hozzátok a néma falak közé.

Te méltán kérdezed, miért – a vágyódás? Hisz arra törekedünk, hogy szabadok legyünk?

Igen. Addig vágyunk, míg meg nem kóstoltuk az élet keserű kenyerét. vágyaink sarkalnak. Sóhajtozunk a szabad élet után, hol akaratunkat korlátok nem fékezik. Számítunk ideálunk megvalósítására. Reményvárat építünk, azt hisszük, valósulni fog mindaz, mit képzeletünk alkot. Boldog ifjúkor.

Az ifjú azt hiszi, hogy tárt karok várják. Mindennek boldog oldalát képzeli. Tüzes lelke nem ismer határt. Hejh, pedig! Ott ólálkodik mellette a csalódás.  Lesi a pillanatot, melyben elállja az ifjú törekvéseinek útját. – Ne tovább! – mondja. -  Tartsd poharadat, melyből eddig csak örömet ittál. Hadd töltsek bele.

Az ifjú azt hiszi, ismét örömet iszik poharából. Szájához veszi. Jót hajt belőle, de a következő pillanatban keserűen sóhajt fel:

- Hát csak eddig tartanak boldog álmaim! De így van ez. Láthatod, mert míg a rózsának illatát élvezzük: addig tövise sebet ejt kezünkön.

Egy pár hónap s mily változás! Teher nélkül, büszkén lép az ifjú az életbe. Támasztékot nem tűr maga mellett. De ím! Az első lépés s máris akadály. Még mindig bízik erejében. Az első összecsapásnál azonban veszt; tehetetlenségét belátva szégyenkezve vonul vissza. A magányt keresi, hol erejét acélozza, szívét nemesíti s csendes lemondással várja a jövőt. Majd erejének tudatára ébredve lép a küzdők csoportjába.

Nem hittem, hogy így kelljen megérnem a jövőt. A remény mosolygó arcával csalogatott. Már-már megfogtam kezét, de ő bohóságomat kinevetve, tovarebbent előlem.

Ne hidd, hogy majd minden perced örömet fog hozni. Több lesz a keserűség, a fájdalom, mint az öröm. Olyan az élet, mint az idő, hol kiderül, hol beborul.

Idézzem vissza a múltat. Tudom, neked is, nekem is jól fog esni. A fák, melyek alatt álmélkodunk, a folyosó néma fala talán el tudná mondani a terveket, melyeket együtt kovácsoltunk. Lelkünket egymásnak kitártuk. Örömünket megosztottuk. Társunk hibáit megróttuk. Megítéltük a romlott társadalmat (saját nézetünk szerint). Majd tavaszi s nyári estéken összegyűltünk társainkkal jó tanárunk köré, kinek kedves hangja most is fülembe cseng. Mert ő szereti az ifjakat. Tudom, most is gyakran körülveszitek. Tőle tanultam, hogy lehet az ifjúság szívét megnyitni. Szeretettel, bizalommal. Még most is szemem előtt rebeg alakja. Látom, mily lelkesülten beszél a történelem egy Rákóczijáról. Szinte most is magával ragad. – Áldjátok az Istent, hogy ily férfiú adott közétek.

Nem feledkezhetem meg az öreg kertészről sem, ki atyai gondossággal készít elő benneteket a küzdelemteljes életre. Szívetekbe csepegteti: Isten, haza, király iránti szeretetet. Fizessetek neki a hálával. Nem kíván egyebet, minthogy jó talaj legyen szívetek az elvetett mag számára.

Térjünk vissza ismét. Panaszkodol, nincs, ki előtt lelkedet kitárd. Nincs egy jó barátod sem, kihez bizalommal fordulhatnál. Mindeniknél azt tapasztalod, nem érdekli sorsod s jövőd.

Nem figyelmeztettelek, midőn együtt voltunk? Mondottam. A mai ifjúság jó része nem komoly. Nem vágyódik magasabb dolgok után. Éli mindennapias életét. Hivatására nem készül komolyan, szabad idejét pedig renyhe szórakozással tölti. Lelkesedése nincs a szép iránt, mellyel lelkét nem szebbé, műveltebbé tehetné. Parlag az ifjú lelke, hol csak a gyom üt tanyát. – De ilyen világot élünk. amilyen a kor, olyan a gyermeke. Mit tapasztalunk ma?

Költőink s irodalmunk jeleseinek munkáira vastag por rakódik. A tudományos munkákkal egyetemben szótlanul meghúzódnak a könyvespolcokon. Pedig ezek drágagyöngyök.

Mégis, mivel táplálkozik az ifjú szellem! – Idegenből fordított kalandos regényekkel. Ezekben az író átvezeti az ifjút a posványon, a szemeten s oly világgal ismerteti meg, mely édes tanyája a könnyű léleknek. E képzelt világot reméli az ifjú feltalálni. S midőn hajóját a vihar hányja-veti, akkor nem az élete megmentésére gondol, hanem esztelenül önmaga ugrik az örvénybe.

Hisz tudod, ifjú ésszel, de komolyan a társadalmi dolgokat is megfigyeltük. S mit láttunk? A mai társadalom olyan, mint az örvény. Torony benne minden. Egyik helyen öröm van, víg muzsikaszó hallatszik. A tőkepénzes (mert tudod, mai világban ez az úr) gőgös megvetéssel taszítja el magától a szegény könyörgőt. A másik helyen százezrek ajakáról hangzik a jajkiáltás. A gazdag dúsan lakmározik, a szegény anya – kihez gyermeke sírva fordul eledelért – e szókkal fekteti le magzatát: - Feküdj le gyermekem. Ma nem kerestem egy morzsát sem. Majd holnap…

Az anya az ágy szélére ül. Bánatos arcán a nyomor tusakodik. Gondolatba merülve néz a pislogó mécs világába: - Csak ad az Isten holnap – gondolja magában.

Most már azt kérdezzük, van-e szeretet az emberek szívében? Üres a szív, nincs benne krisztusi szeretet. Önző vágyakkal van telve. Első az „én”. Az idealista elhúzódik keserű lemondással. A tehetség nem érvényesülhet, mert előtte áll a protekció. Ez pedig nagy úr. Ahová beteszi a lábát, onnan minden tisztességes alaknak pusztulnia kell. Mer hát ma diplomás világot élünk. Sok a szellemi proletár, kik kontár kezekkel rombolnak ott, hol építeniök kellene. Ilyeneknek áll a világ.

A megélhetésért kell küzdenünk. A pénz az úr. Csillogó az arany, elveszi még az igazság fényét is. Elmondok neked egy történetet, melyet a minap egy szegény munkás zokogva beszélt el nekem:

- Szegény ember vagyok –kezdte a beszédet -, de nem panaszkodom. Volt egy fiam, de Isten nyugtassa meg – ki igen szorgalmasan tanult. A plébános úr gondja alá vette és taníttatta. Örült előmenetelén. Gyakran mondotta:

- Ne féljen, György bácsi! Majd ha Pista elvégzi az iskolákat, s önálló emberré lesz, majd gondoskodni fog magukról is.

Igen, de mikor már szegény fiam a VIII. gimnáziumi osztályt járta, a szegény tisztelendő úr – oh, be drága lélek volt – meghalt. Szegény Pistának abba kellett hagynia a tanulást. – Bennünket is meglátogatott a jó Isten. Én és a feleségem betegségbe estünk. Pista irodába ment, ahhoz a zsidóhoz, kinek ott a piacon van az irodája. (Ezt körülményesen magyarázta meg.) Éjjel-nappal dolgozott. Mikor meglátogatott, alig ismertünk reá. Rengeteg munkát halmozott reá főnöke, s ha el nem végzi – mondotta -, elbocsátja. Szegény fiam nem akart munka nélkül maradni, dolgozott tehát éjjeleken keresztül. Nap-nap után fonnyadt, míg a munka megtörve erejét, s egy éjjel az asztalra borulva halva találták.

Itt elállt a szava. Redős arcán könnyek gurultak végig s hangos zokogásban tört ki.

Lásd csak, kedves barátom! A zsarnok tőke mint uralkodik a védtelen munkáson. A kapzsi zsidó mint ölte meg az ifjút. Bosszú forr szívemben. Szeretném a gaz lelkét végigkorbácsolni, s bosszúm nyilát a pénzsóvár szívébe döfni.

Sok mindenről szeretnék még neked írni, de nem fárasztom tovább figyelmedet. Egyre kérlek még. Te csak figyelj! Ne kövesd a léha társakat. Légy komoly, mi ifjúhoz illik. Használd fel idődet, mert amit egyszer elmúlik: többé vissza nem jő. Gondoskodj, hogy szellemed egészséges táplálékot nyerjen. Ne legyünk olyan, mint Miska cimbora, ki azt mondotta:

- Adjuk meg a testnek a nyugalmat.

Miska ezt úgy értette, hogy együnk, igyunk s vígan éljünk, és mentől kevesebbet gondolkozzunk.

Éles szemmel figyelj mindent. Ne csak azt nézd, hogyan történt valami, hanem keresd az okot, mely előidézte, mert ha a gyökerétől megfosztjuk a fát: száradásnak indul. Légy türelmes. Eljön az idő pillangó szárnyakon, midőn te is megízleled a keserves élet kenyerét.

Majd ha ismét kedvem kerekedik, megrójuk e gonosz világot. Hogy sorsunk egy-egy ostorcsapást mér ránk?... Soh’se búsulj! Majd megunja egyszer, s így megmutathatjuk, hogy mi voltunk az erősebbek.

Forrás: Heti Szemle XIII. évf. 15. szám, Szatmár, 1904. április 7.