Franz Marc festménye: Betegágyban
Mily rémesen sikolt az őszi szél,
Megrezzen a kicsiny berek belé!
S e rezzenés ki tudja mit beszél…?
Vándormadár huz jobb haza felé…
De mielőtt végbucsut intene.
Mégegyszer összesug a kis csapat,
Mégegyszer dalra gyujt szíve
Egy dalnoktársnak ablaka alatt.
Miként a hattyué, remek a dal.
Oh mert tán végső zengemény neki,
Aki benn küzdve szörnyű kinokkal
Talán-talán a sírt kerülgeti…
A bucsudalt im hallva ablakán,
Szemébe bus sirámnak könye ül.
Ki tudja, mért e gyöngy? talán
Érzi, amint költő szive kihül…?
A fájdalom megtépte hurjait
S a prózalétnek nyilja sebzi meg..
A néma lant megszólal még-e itt…?
Talán e gondja csal ki könyeket…
Aztán merengve néz a dal után
S hevül felajzni lantja hurjait,
Hahogy hattyudalát elzengje tán
S beléteremtse minden kinjait…?
Már ihletett már lelkesült… s ime
Kinos jajongás fogja el szavát:
„Uram segits! ég s földnek Istene!”
S piros csikok peremzik ajakát…
Im, ez szegény minden költészete…
S a sok madár végezve végdalát
Suhintva szárnyát messze röppene…
Forrás: Heti Szemle
XIII. évf. 49. szám, Szatmár, 1904. november 30.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése