Vicinius: Temetőben

A világ vásári zűrzajában a magány utáni vágy szállta meg szívem. A temetőbe mentem. Némán bolyongtam a sírok között, olvasva a föliratokat; ha ezek beszélni tudnának, mennyi megtört reményről, szétfoszlott ábrándról, teljesületlen vágyról mesélnének…

Bizony mulandó itt minden. Ma még vígan, egy egész élet előtt állva, vágy duzzasztja az ifjú szívet, holnap már úgy lehet, hogy a hideg koporsóba fektetik, a vágyak eltűnnek, a szülők megtört szívvel állnak a kedves halott körül, a föld zörögve hull a koporsóra, egy új sír domborodik a temetőben…

Elmélyedve gondolataimban, arra ébredtem fel, hogy a kapu felől gyászba öltözött ifjú pár közelgett velem szemben. Szép barna nő deli férje karján, szeme mindkettőnek kisírva. Kíváncsian követtem őket illő távolságban; megálltak egy frissen hantolt kis sír előtt. A nő zokogni kezd, a férfi elfordul, hogy ne lássa neje könnyeit, az ő szemében is ott ragyog egy forró, nehéz könnycsepp. Majd a nő férje keblére borul, sírnak mindketten, siratják reményüket, az elsőszülött kisfiút. A férfi vigasztalni kezdi nejét, annak szemében felszáradnak a könnyek, aztán rövid fohászt rebegve eltávoznak a kedves sírhalomtól.

Hosszan utánuk néztem, mindkettőt jól ismerem már régtől és meghatott az a gyöngéd szeretet, az a kimondhatatlan fájdalomérzet, mely a kis sír felett könnyekben nyert kifejezést.

Tovább haladva a holtak birodalmán, egy öreg asszony igazgatá egy síron a virágokat.  A sír fölé szomorúfűz borult, csendes lombjaival édes békét, megnyugvást hirdetve az emberiségnek. Elvégezvén dolgát, a jó anya térdre borult, imádkozott a hant alatt nyugvó fiáért. Könny fakadt az ő szeméből is, majd kissé később bőven folytak végig időszántotta, barázdás orcáin. Részvétet éreztem iránta, azért barátságos köszöntés után kértem, mondaná el nékem fia történetét. Jólesett néki érdeklődésem, mellételepedve a szomszédos sírra, meghatottan hallgattam végig a szomorú történetet. Ilyféleképp beszélt:

- Hosszú história! Ráncos lett az arcom, életem javát már leéltem, csak a  múlt emléke éltet még, amióta fiamat idehozták, ahol most nyugszik, ahogy a szíve megrepedt. Legalább azt mondták az orvosok.

Úgy nyár felé járt már az idő, mikor Kékedre, hol az idő szerint laktunk, a fürdő vendégek mulattatására színésztársulat érkezett. Sok-sok ideig történt ez így azután minden évben, s úgy, hogy előttünk egész megszokottá vált már. Előadásaikat azért rendesen végignéztük, mert magam is, de kivált fiam igen szerettük az ilyesféle mulatságokat.

Sokszor vettem észre, hogy fiam mindig megrezzent, mikor a primadonna énekelt. Ránéztem, arca piros lett, aztán csodálatos hangulat vett erőt rajta. Ilyenkor felvonások után rendszerint szórakozott lett, nem említette egy szóval sem megjegyezéseit, melyek máskülönben elmaradhatatlanok voltak. Igen feltűnt ez nekem, de csak várok, gondoltam addig, míg mindent meg tudok és nem kérdezősködtem tőle.

Az idő telt-múlt, az idény már vége felé közelgett és én fiamat igen boldognak láttam mindig, de ha a színészek távozását említette valaki, akkor rögtön elkomorult és ilyenkor elfoglalták gondolatai, eltávozott és el lett rontva napjának hátralévő része.

Később, csak halála után tudtam meg irataiból, hogy rendkívül epedt a primadonnáért és mert úgy gondolta, hogy a leány igen szereti, hát boldognak érezte magát. Végtelen szeretet lángolt az ő szívében is,m ert szerette azt a hűtlen leányt nagyon, nagyon.

A színészek távozása után nemsokára kapott egy eljegyzési kártyát, melyben a primadonna adta tudtára eljegyzését dr. M… ügyvéddel.

Fiamra borzasztó hatással volt ez. Megcsalatva, kijátszva érezte magát, beteggé lett és mi láttuk, hogy sorvadott nap-nap után. Mikor eltelt már egy pár hét, igen-igen gyenge lett, csak alig beszélt, tudtuk szegény férjemmel, hogy a seb ott a szív mélyén gyógyíthatatlan, vérzett szülői szívünk, de csak vigasztaltuk egyik a másikat, hogy még jóra fordul minden, magunkban azonban tudtuk, hogy az ilyen bajra orvosság nincs, csak a sír mélyén. Napról-napra hervadt, mint a növény, melynek töve meg van sértve.

Egy szép délután, mikor együtt voltam vele a nagy szobában, ő egy díványon feküdt halotthalvány arccal,már nagyon lehetett látni, hogy a végét járja, felült, fejét keblemre hajtá, aztán, mintha vallomást akarna tenni bajáról, így szólt:

- Szeretem… még… most is… pedig…megcsalt… hűtlen… meg… megbocsátok… neki.

Majd alig lehelve már egy nagyot sikoltott:

- Anyám!!...

Aztán lehanyatlott feje, hidegedni éreztem tagjait… vége volt…

Eltemettük, életünk gyászba borult ezután, mikor egyetlen reménységünk hideg tetemét a hant elfedé előlünk. Azóta minden nap eljárok ide sírni, mert a sírás életszükségletté vált reám nézve, ha kisírtam magam, egészen megkönnyebbülve távozom innen.

Már jó hosszú idő telt el a temetés után, mikor egy reggel átlőtt szívvel találtuk sírján halálának okozóját, a hűtlen primadonnát. Bizton vádolta lelkiismerete, nyugtot, boldogságot nem találhatott, miután egy egész családot boldogtalanságba döntött.

Itt aztán elhallgatott a jó öreg anya, együtt éreztem vele, meghatott nagyon e kettős tragédia, vigasztaltam, s ő jóleső érzéssel fogadta szívből jövő szavaimat.

Ismét tovább mentem, s valami úgy vonzott, hogy kívántam, bárcsak én is ott alant pihenhetnék már. Átéreztem a költő dalát, mikor így énekel:

„Kimegyek a temetőbe, beszélgetni veletek,

árnyas erdő, lombos berek, de szomorun beszéltek.

Elmondanám, mi fáj nekem,

Mi bántja beteg szivem,

De szomoru, de keserü

Ez az élet énnekem.”

Az élet úgyis rövid, nem mindegy lenne e hát, ha előbb vagy később szakad vége. Ez oly rév az élet tengerén, amelyhez egyszer mindnyájan elérkezünk. Vágytam a föld alatt nyugodni, hogy szomorúfűz borulhat majd az én keresztfám fölé is, mely bánatos csüggedésről, érzékeny szomorúságról beszélne…

Végigjárva így a sírok csöndes birodalmát, érezni kezdtem, hogy itt a szél is az elmúlásról beszél. A keresztfák között végigsuhanva, a bokroknak fájdalmasan dúdolja, hogy mi sem tart örökké. A bokrok pedig, mintha megértenék ezt, a szél szavára búsan hajlonganak.

Mielőtt végképp odahagytam volna a csöndes lakhelyet, ahol a beteg szívre gyógyír található, ajkam forró fohászt rebegett, melyet aztán a szél szárnyaira kapva a sírok felett sírva ismételt:

„Adj irgalmat, adj nyugalmat

Óh Atyánk a lelkeknek!”

Forrás: Heti Szemle XIII. évf. 21. szám, Szatmár, 1904. május 18.