A
hold lassankint feljött, ezüst sugarai a fák között bujkáltak, mialatt a széles
n…. kastély parkja teljesen álomba merültnek látszott, melyen a holdsugarak
fénylően játszadoztak s csodálatos alakokat varázsoltak elő.
A
kastély erkélyén állott az est szépségében gyönyörködve a kastély kisasszonya,
a tündérszép Bogáti Lilla. Boldognak látszott és valóban az is volt, mert mi
gondja van még egy alig 18 éves lánynak. A hegyekről pásztorsíp hangzott alá,l
s a kerten átfolyó patak egyhangú locsogása összevegyülve a fák között átsuhanó
széllel, titkos vágyakat ébresztett ártatlan lelkében. Behunyva szemét, átadta
magát a természet magasztos békéjének, mely egyedüli, ami zavartalan örömöt
okozhat.
Sokáig
állt már így, midőn a kastély órája érchangon az X-et is elütötte. Erre
föleszmélve érezni kezdte az est hűs levegőjét. Majd aludni ment szobájába,
holnap nagy napra virradnak, katonák érkeznek a faluba és azok a katonák olyan
szépen tudnak beszélni, legalább ő így hallotta nevelőnőjétől - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Jókövi
Béla a k….. honvédhuszár ezredben főhadnagy volt. Derék szál ember szép, dús
hajjal, jól gondozott bajusszal. Tiszttársai szerették, mert minden tekintetben
deréknek lehetett nevezni. És hozzá még gazdag is volt. Ámde szép vagyonát
rövidesen elmulatta, már alig maradt valamije, így hát feleség után kellett
néznie, aki kisegítené pénzzavarából.
Ekkor
történt, hogy ezredével V….. ment a nyári gyakorlatokra. Sok mindent hallott a
szép Lilláról, többen már ajánlották is neki, hogy vegye feleségül, mert a
leány igézően szép és amellett szülői jól bírják magukat…
Egy
délután az ezred tisztikara meghívást kapott a kastélyba és a Béla szíve dobogott
örömében, hogy megismerheti Lillát. Sokáig voltak együtt, már első
találkozáskor is hevesen udvarolt neki.
Azután
gyakran eljárt hozzájuk, míg ott tartózkodtak. Gyakran bebarangolták az erdőt,
vadvirágokat szedve, kalapjaikat tölgylevél-koszorúval övezve körül. Szívük így
lassankint egybeforrott.
A
leány igen megszerette a férfit. És a férfi? Hát mondjuk, hogy ő is szerette
Lillát, vagy legalábbis kedvelte. Ő azt tartotta, hogy elég ideje lesz őt
megszeretni, majd ha már a felesége lesz. Nem volt már hátra más, mint a
szülőkkel is közölni kívánságát, hogy a leányt adják neki. A szülők azt hívén,
hogy lányuk boldogságát mozdítják elő, szívesen egyeztek belé. Csak később
látták be, amikor már késő volt, hogy éppen az ellenkezője történt.
A
kitűzött kézfogó is elérkezett, sok vendég sereglett egybe és mind oly őszintén
kívántak boldogságot nekik.
A
nap vidáman telt el. Este, amikor Lilla már kifáradt a sok táncban, ismét az
erkélyre ment, persze most már nem egyedül. Bélával együtt tervezgettek a
jövőre, mily boldogok is lesznek ők! Szeretni fogjuk egymást kimondhatatlanul…
Csönd
volt a kertben, csak az esti szellő suttogott csöndesen a szerelemről az édesen
illatozó borostyán-lombokon keresztül s egy magános fülemile fájó szívből jövő
édes dala hangzott fel hozzájuk.
Bélának
nemsokára ezután el kellett utaznia. Így még csak alig érezték az együttlét
örömét, máris el kellett válniok. Mennyire sírt Lilla, sehogy sem tudott
belenyugodni az elválásba. Azonban megmagyarázták neki, hogy nem végképp
válnak, Béla visszajön nemsokára, akkor magával viszi Lillát is és soha többé
el nem hagyja. Ez mégis megvigasztalta és nem sírt tovább.
Lassankint
ismét felvidult, hiszen Béla oly gyakran és oly szépen ír neki. Ismét a régi
bohó kis leány lett ő, aki még a virágokkal is szóba áll s kérdezi tőlük
hogylétüket. Mily gyakran eljárt most is az erdőbe, ahova valamikor az ő karján
járt, gyönyörködve a természet ezer szépségében. Ezután is hallgatta a
pásztortilinkó édes-bús dalát, melyet az oly érzéssel, annyi fájdalommal
fúvott. Hol erősebben, hol gyöngébben, a szél messze vitte a hangokat, míg
végre az egész egy sóhajba vegyült.
Az
idő gyorsan haladt előre. A nyár múlóban volt sok örömeivel. Félig őszi idő
járt már. Az erdő lombos volt még, reggel köd ereszkedett a tájra, melyen
azonban a nap sugarai még a délelőtt folyamán áttörtek és látni engedték a még
mindig üde-zöld pázsitot. A kedves vidék mélységes csöndje, az erdő harmatos
virága, szóval minden, de minden édes örömöt hirdetett, mintha minden örökké
tartana. Pedig az ősz rohamosan haladt elő pusztító útjában és lassan-lassan
elhervasztotta a még élő leveleket, melyek sárgán, nesztelenül hullottak alá a
nedves földre. A vándormadarak elszállottak melegebb déli hazájukba és Lilla
olyan igen szomorú volt, ő is szeretett volna velük szállni, de nem messze,
csak Béláig, hogy megkérdezze tőle, mi az oka annak, hogy levelei oly ritkán
érkeznek. Megérezte gyönge szívecskéje, hogy itt nincs rendjén minden, nem
szólt, csak várt türelmesen, lehet, hogy nagyon el van foglalva.
Pedig
nem így volt! Eljegyzése után még szívesebben kereste fel a kávéházakat, egész
éjszakákat átmulatott, s így mindene végképp elúszott. Hitelezői sürgették és ő
fizetni nem tudott. Annyi volt az adóssága, hogy még a Lilla hozománya is kevés
volt a kiegyenlítésre. Azért írt az apának, hogy toldja meg még egy néhány ezer
forinttal, mert így nem kell neki a leány.
Az
apa persze ezután hallani sem akart Béla felől. Az ő leányát csak a pénzéért
vennék el, nem, ő nem adja ráadásul a leányt, inkább maradjon otthon.
Béla
látta, hogy semmire sem megy, lehúzta ujjáról a jegygyűrűt, melyhez annyi édes
óra emléke fűzte, megcsókolja, aztán egy levél kíséretében visszaküldte
Lillának.
Mikor
a kis csomag megérkezett, a Lilla szíve repesett örömében, hát mégis Béla
gondol őreá. De ím! A csomagot felbontja és abból a jegygyűrű esik a földre.
Elsápadt, elolvasva pedig a levelet sírva fakad, meg van csalva, rútul
rászedve, nem, így nem élhet tovább. Ír ő is egy levelet atyjához, bocsánatot
kér tettéért, de szívére hivatkozik, amely úgyis megrepedne… aztán előveszi kis
revolverét, szívére illeszti egy durranás, és… a szép Lilla halott.
- - - - - - - -
Bélának
is tudtára adják. Ő csak most eszmélt, csak most bánta, amit tett, hja, de
későn volt, bizony nagyon későn. Leutazott a temetésre, aztán ráborult még
egyszer a koporsóra, amelyről csak most érezte, hogy mindenét magával viszi. A
szép Lillát örök nyugalomra helyezték a családi sírboltba.
- - - - - - - -
Sok
idő eltelt már azóta. Talán mindenki elfeledte e tragédiát, amikor egy napon az
öreg Bogáti egy gyászjelentést kapott, melyhez levél is volt mellékelve. A
levél így szólt:
Édes, jó uram!
Tudom,
hogy vétkem iszonyú, hogy bocsánatot már nem remélhetek, de mégis megpróbálom
az Ön bocsánatjáért is könyörögni, hiszen a jó Isten már megbocsátott. Ama
szerencsétlen nap után felismertem bűnöm nagyságát és vezekelni akarván érte,
szerzetbe léptem. És itt, óh, ha tudná jó Uram, itt e szent falak között
sokszor láttam a Lilla arcát, épp oly szépnek, mint életében volt és mosolygott
is rám. Jele van annak, hogy ő is megbocsátott.
Uram!
ha van szíve, mely érezni tud, esengem, hallgassa meg bocsánatkérésemet és
mondja ki e szót: Megbocsátok! Óh, mily nyugodtan fogja akkor síri álmát aludni
a szegény szerzetes…
Jókövi B. Jusztin.
Bogátinak
egy forró könny csordult ki szeméből és őszintén, szívből kimondá a kívánt
szót:
Megbocsátok!!!
Forrás: Heti Szemle XIII. évf. 17. szám, Szatmár, 1904. április 20.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése