Búsan
hullatta már a hárs sárgult leveleit, a szomorúfűz bánatosan hajlongott ide-oda
a szellőtől ingatva, a virágok elvirultak rég, csak itt-ott lehetett még
egy-egy őszirózsát látni emlékéül annak, hogy volt valaha nyár is, hogy volt
valaha nyár is, hogy ifjú is volt a fehér hajú aggastyán,nem mindig olyan, mint
most, hanem életerős, vidám ifjú; aki tudott szeretni is, nagyon, nagyon.., de
csak egyszer.. Az egyszer elmúlt örökre, el visszahozhatatlanul…, és most! már
csak az emlékezetnek egy-egy réveteg sugára repül vissza a múltba, elmereng azon
az édes, bűvös-bájos ifjú szerelmen és… oh, de az ősz hideg lehe elmúlásról,
pusztulásról beszél!... De hát valóban így van ez? soha, soha nem leszünk többé
boldogok e földön, ha szeretni nem tudunk? ha az ifjúság évei elrohannak
felettünk? Igen, igen, az ifjú szív, csak az képes szeretni, mert később az
idővel, az ősszel együtt kihűl a szív is, dobog még ugyan, de dobogása oly
fájó, oly keserves, egyre csak sír, sír… siratja az elmúlt jobb időket…
Ősz
volt, a nap már lenyugodni készült, mikor Sárosy Béla hazafelé indult
tanyájáról. Az őszi vetést elvégezték már emberei, ő körülnézett birtokán és
miután mindent rendben talált, nyugodtan, bizonyos édes érzéssel szívében,
áthatva az ősz melankóliájától lassan lépdelt. Gondolatai messze kalandoztak,
messze egy drága teremtésnél, egy barna kis leánynál, kiről r sors úgy
határozott, hogy az övé legyen.
Sárosy
Béla boldog vőlegény volt. Még diák korában ismerte meg menyasszonyát, a bájos
Mezei Irmát, már akkor feltette magában, hogy magáévá teszi őt és terve sikerült,
már csupán néhány hónap választotta el őt a boldog órától, melyben magáénak
nevezheti. Alig-alig várta.
Mezeiéknél
is nagyban folyt a készülődés. Irma igen boldognak érezte magát, mert őszintén
szerette Bélát, tudta szívből viszonozni érzelmeit, képesnek érezte magát arra,
hogy boldoggá tegye őt valamikor, már nemsokára. Szerette kimondhatatlanul,
ifjú szíve teljes hevével, minden vonzalmával. Gondolata mindig nála időzött a
csendes pusztán, ahová ő volt hivatva, hogy az életet, a boldogságot magával
vigye. Óh, egy fiatal leányszív mi mindenre is képes. Íme, ez a kicsi szív
annyi embert képes lesz felvidítani, mert körében szomorú nem lehet senki, hisz
vidám kedélyével mindent bearanyoz, az a derű, mindenkire reá ragad, akivel
csak beszélni fog. Óh, ő is mennyire várta már ezt az időt, vágyódott a csöndes
boldogság után, mely osztályrészül jut neki a Béla oldalán. Mily jó is lesz a
pusztán szép virágos kertet ültet, ápolni fogja kedvenc virágait, a szegfűt,
nefelejcset, árvácskát…, óh ez, ez boldogság, igen, ennél többet már kívánni
sem lehet; boldog, végtelenül boldog lesz, mert hévvel szeret, és a szerelem
már magával hozza a boldogságot…
Hátha
még együtt volt Bélával, ezt leírni sem lehet! Azok az édes álmok,amit így
együtt megálmodtak a jövőről, a szép tervezgetések, boldog ábrándok, ki tudná
mind elmondani?!...
…
Csodálatosak a Gondviselés útjai, az Isten rendelései, hosszúra nyújtja sokszor
a szenvedő, a beteg, a megtört szívű ember életét, hogy előre, még itt a földön
vezekeljen, aki pedig boldog, azt sújtja, hogy boldogságában meg ne feledkezzék
őróla, arról, hogy e földön valóban boldogok nem lehetünk, mert maga a föld is
a boldogságnak csak egy lehulló, halvány csillaga…
Ragyogó
derűs tavaszi nap volt, olyan, mikor az ember áthatva az ébredő természet ezer
szépségétől, élni és szeretni vágyik, szíve örül, mert oly megnyugtató, oly
édes látni, mikor a virágok kibújnak a földből, mikor a rügy kipattan és belőle
új ág sarjadzik. Ilyen édes tudat töltötte be a Béla és az Irma szívét, mikor
együtt állottak az Úr oltára előtt, mikor megvallották, hogy szeretik egymást.
Óh, ez volt a boldogság, ez az egy perc, de elröpült… régen volt, nagyon
régen.. Az esküvő után Irma beteg lett és rövid szenvedés után lelke elhagyta
porhüvelyét, fölszállt az égbe, Alkotója elé…
Mint
mikor eljő a langyos tavaszi napsugár, mely meleg csókjával életet lehel a
megdermedt természetben; szavára éled, virul minden, csak egy fiatal fa marad
levél nélkül, szomorú látvány, gyökerét bizton féreg emészti; úgy Béla is
fiatalon megöregedett e csapás alatt, szíve bezárult örökre, ajka soha nem
nyílt mosolyra többé,nem lelte örömét többé az ébredő természetben, neki csak
egy tavasza volt, az az édes boldog tavasz, de az elmúlt, el régen…
- - - - - - - -
Valahányszor
K… faluban kocsizom keresztül, egy régi nemesi porta előtt rendesen megállok, a
széles verandán egy ősz hajú, jóságos úr fogad, ki igen örül jöttömön, aztán
feltárja előttem szíve sebét, elpanaszolja fájdalmát, eltemetett boldogságát,
regél egy boldog tavaszról, mely után őszbe fordult élete, mióta szenved, mióta
ég szívén egy seb, melyre nincs gyógyír sehol, csak az Irma sírja mellett.
Életének
késő őszét éli már, de még mindig a tavasszal átélt rövid boldogságból tengeti
életét. Rövid, de igazi aranyos boldogság volt az. Valahányszor elmondja,
mindig könny fakad szeméből, keble sóhajra emelkedik… künn a szél összekavarja
az elsárgult leveleket, aztán felkap egyest belőlök és messze viszi az én öreg
barátom sóhajával együtt, messze arra a kicsi sírra, mely a kerekesi pusztán
domborodik…
Régen,
régen volt, elmúlt ez az idő örökre, többé vissza nem tér, többé föl nem támad.
Az Irma sírján a szellő búsan dúdol a halálról, az elmúlásról. Az én öreg
barátom fehér fürtjei sokszor hullanak a fehér márványkeresztre, mely egyedüli
boldogsága porai felett hirdeti a mulandóságot…
Forrás: Heti Szemle XIII. évf. 16. szám, Szatmár, 1904.
április 13.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése