Két kezemre hajtom le a fejemet,
Hogy ne lássa senki ember könnyemet,
Ne tudja meg e világ, mit érezek,
Ne tudja meg senki, mennyit szenvedek.
Teli pohár jutott ki a részemre,
Üritgetem, de telt marad örökre.
Telve marad ez a pohár siromig,
Hej de akkor kiüritem fenékig.
Hogyha majd a koporsómba fektetnek,
Vége lesz ott minden búnak, keservnek,
Kiürül az ürömpohár, jól tudom,
Lenn a sirban nincsen többé fájdalom.
*-*
Magasra nőtt fű fedi sirhantomat,
Rég feledték, hogy ki nyugszik az alatt,
De az egek! hej azok ám jól tudják,
Könyüiket a siromra hullatják.
Forrás: Heti Szemle XIII. évf. 13. szám, Szatmár, 1904. Márczius 23.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése