Kócsán Károly: Emlékezzünk!...

Megfásult-e a nemzet lelke? – Nem. Néma fájdalom emészti. Az igazság visszakerült sötét cellájába, a zsarnokság orgiát ült. – Még sírni sem volt szabad a nagy veszteség fölött. A fájdalom elnémította szavukat. Itt-ott csak a haldoklónak tompa hörgését lehetett hallani. Az ajkak elnémultak, a szív sajgott s a lélekre borongó bánat ült. –

Mi lelte a nemzetet?

Szabadságát, legdrágább kincsét veszítette el. Vért szomjúhozott a föld, hogy jövőre megtermékenyítse a szent eszmét. Büszkén emelte fel fejét, de a bakó kétszeres erővel sújtott reá – porba hullott feje.

A madár nem dalolt, csak a romok fölött károgott az éhes varjúcsoport.- A falu népe csendes lett. Az ajkak nem nyíltak víg dalra. Hisz halott volt. A szabadság feküdt ravatalon. Fájdalom dúlt a lelkekben, s a mély sóhaj szakadt ki az érző keblekből: Mindent elvesztettünk. –

A katasztrófa bekövetkezett. Az egyesült zsarnokság győzött. A csatateret az elesett hősök csontjai takarták. Vérüket a föld mohón szívta magába. Együtt küzdöttek, együtt porladnak csontjaik is. Jeltelen sírok takarják a névtelen hősök ezreit.

A halál nem elégedett meg ezzel. A szabadságharc leverése után a szörny, a kétfejű sas kezdette meg pusztításait.

Oh, te magyar nép! Ezredéves múltod csupa szenvedés! Fájó sebed alig hegedt be, ellened máris feltépte, hogy gyönyörködjék szenvedésedben. S te? Ha szép szóval közelített hozzád, ha barátságosan? megsimogatott, ha fájdalmidban résztvevőnek tettette magát: te életedet és véredet ajánlottad fel oltalmára. Te csak eszköz voltál, kikre csak szükségben tekintettek. Nem volt az barátod, s nem is lesz soha! – Bebizonyította számtalanszor. Tanú rá a történelem, melyet nem lehet meghazudtolni, hol az igazság tiszta fényében ragyog.

Nyugtalan lelkünkkel a múlt emlékei között kalandozunk. Hányszor szorul el szívünk az igazságtalanság láttára?!...

A hősöket a föld zárta kebelébe. Sírjok felett néma csend honol. Ha csak egy párja vesztett madárka nem száll a korhadt keresztfára elpanaszolni búját… bánatát. A temetőt még a dalos madár sem keresi. Mire az elhunytaknak a dal?... Ne zavarja semmi földöntúli álmukat.

*

Október 6. Szomorú visszaemlékezés! A nemzet fájdalma van e szavakban kifejezve. Arad! Minden hazafiú szeme feléd tekint e napon. Gyászos emlék fűződik hozzád. Te vagy a magyar Golgota, hol a hősök gyalázatos halállal végezték be földi pályájukat.

Megnyíltak a börtön ajtai; örökös szabadságot nyertek lakói. A cella üres lett, nincs már, ki a néma falakat szemlélje. Hálásabb volt a föld, mely örökre befogadta őket. Tizenháromnak, a nemzet virágának kellett kimúlni meggyaláztatva. Hazaszeretetüket vérükkel pecsételték meg. Ők, kik többször szemébe néztek a halálnak, most sem rettegnek. Vérüket ontották a honért, szótlanul állottak a bitó s a golyó elé, mert jobban szerették hazájukat, mint életüket.

Hűvös, őszi reggel volt. Az eget szürke felhők borították. A letarolt táj fölött hideg szél sivított. A honfiúi lelkekre mély bánat ült. Mindenki szomorú volt. Az utolsó ágyúdörgés visszhangja is elnémult. Mintha köd nehezedett volna a lelkekre.

Hisz mindenkinek volt siratni valója. Hány család maradt árván! Ki atyját, ki férjét, ki kedvesét veszítette el. Várták sokáig türelmesen: de egyszer csak az a hír érkezett, hogy elesett várva várt. Mások kétes bizonytalanságok közt számlálták a napokat. Reméltek a jobb jövőben, mely sohasem jött meg számukra.

Hiába várták a haza sorsának jobbra fordulását. Azok voltak boldogok, kik elesve a csatatéren maradtak. Az élőket, kiket nem fogott az ágyúgolyó, a csaták gyermekeit a börtön zárta magába. Várták a szabadulást; de mikor a bilincsektől szabadultak, a bitófa állott előttük. – Tizenhárom tábornoknak nemes lelke hagyta itt földi porhüvelyét.

Kilenc bitó állott egymás mellett. Hisz tizenhárman vannak ők! A négy talán kegyelmet nyert? Igen, kegyelmet adott nekik a golyó, mely megváltá őket a földi szenvedésektől.

A természet is mintha gyászolta volna a napot. Felhők mögé bújt a nap. Irtózott a látványtól.

A vezénylő tiszt kiadta a jelszót. Egyszerre tizenkét puskalövés dördült el, s három nemes tábornok holtan rogyott össze. A negyedik még élt. Nem érte a golyó. Egy-két pillanat, s az ő lelke is követte társaiét.

Ezekkel végeztek. Voltak, s már nincsenek.

Ezután került a sor s kilencre. Őket nem a golyó végezte ki, hanem a hóhér kötele. Mindenik részére állott egy bitó, hogy hamar végezzenek velük.

E napon 13 nemes lélek költözött a túlvilágra. A hóhér becsülettel végezte munkáját. Haynau nyugodtan ebédelhetett.

Így ítélt a császári haditörvényszék. De nem volt ez ítélet. Csak a gonosztevőt lehet elítélni. Meggyilkolták őket, mint védteleneket. A gyáva, őrjöngő „bresciai hiéna” Haynau most öntötte ki bosszúját. De még ezzel sem oltotta el a kétfejű sas vérszomját. – Ezzel még nem volt befejezve a hóhérmunka. Következett utánuk még sok… sok… számtalan.

A nagyváradi püspököt a csanádi püspökhelyettessel együtt 20 évi várfogságra ítélték. Lonovics egri érseket és a szepespüspököt méltóságuktól megfosztva kolostorba száműzték. Miért? Csak azt feleljük, mert szerették hazájukat.

A börtönök megteltek rabokkal. Akinek eddig kezében kard volt, most a bilincs váltotta fel. Osztrák ezredbe sorozták az elfogott honvédeket. De a lelket nem lehetett osztrákká tenni. Az erőszak győzött mindenütt.

Vértől ázott a magyar haza minden kis göröngye. Hősök, mártírok vére öntötte azt. Akik tehették, elhagyták az országot. A hontalanság keserű gondjaival bujdostak világgá. Halottak voltak ők is, a nemzet élő halottai. Leborultak a haza határán, megcsókolták a földet s könnyes szemmel néztek vissza balsorsú hazájukra. Az idegen földön még álmuk sem volt édes. Hontalanokká lettek. Vágyuk, hogy még egyszer láthassák e hazát nem teljesülhetett. Ott haltak el az idegenben vigasztalatlanul, leszakítva az édesanya kebeléről, siratva hazájuk letűnt csillagát.

*

Könnyet hullatunk a történet lapjára, hol az aradi vértanúk gyászos emlékezete van megörökítve. Elfogódik a magyar szív mély fájdalmában, s bosszú tölti el kebelét ennyi igazságtalanság láttára. Miért kellett a tizenhárom ártatlan tábornok vérének kifolyni? Elrettentő például az utódoknak?

A gonosz szándék célját nem érte el. Arad, a gyászhely, a nemzet temetője azt hirdeti minden hazafinak:Nézd! e helyen szenvedtek a hazáért a legdicsőbbek, s te is hasonlóképpen cselekedjél.

Hosszú időn keresztül a beteg nemzet még fájdalmáról sem panaszkodhatott. Ezt is megtiltották neki. Oh! ennyi bűn láttára csoda-e, ha fellázad az érző honfiúi kebel!

Haynautól függött az élet és halál!... az éhes hiéna megkegyelmez-e a holtaknak? Ő fogta kezébe a pallost, mellyel a nemzet fejét porba sújtsa.

Ily hálátlan egy nemzettel szemben csak az lehet, kinek önző érdeke előbbre való egy ország szabadságával. Inkább lát millió főt porba omolva, mintsem hatalmát elveszítse, mert idegen a lelke, más a vér, mely ereiben folyik. Hűtlen volt mindig, s az is marad, mert nem akar bennünket megérteni.

Október 6. A nemzet gyászünnepe. Imát rebeg az ajk.

Jertek, ti megdicsőült hősök! Jelenjetek meg szellemetekkel. Lássátok, hogy e nemzet nem hálátlan. Könnyet hullat alant porladó csontotokra. Virágot helyez a sírhantra. Az idő nem feledteti el emléketeket. Szívünkbe van az vésve. Ti, mint fényes csillagok ragyogtok hazánk egén! Méltó utóda ősötöknek! Emlékezet! virrassz poraik felett.

Forrás: Heti Szemle XIII. évf. 41. szám, Szatmár, 1904. október 5.