Bodnár Gáspár: Halottak napján

Tanulmányait végzé az ifjú. A leghírnevesebb iskolákban neveltették, hogy az élet iskolájában jól megállja helyét. Még egy éjjel és ő az életbe lép. Hja! Milyen is lesz az az élet! Mennyi remény, mily aranyos ábrándok feszítették szívét. Az élet örömei szőtték szemeire az álmot… és ő boldogan szendergett el.

Álmában megjelenik azonban egy angyal, és így szól:

- Fiam! Te nemsokára az életbe lépsz. Engedd meg, hadd mutassam meg én neked az életet. - Az angyal nyomban karjaira veszi az ifjút – és vezeté a nagy világba.

Fényes palotába jutottak. Gazdagság és pompa mindenütt! A kábító fény, a vendégek előkelősége örömre hangolták az ifjút. De kevés idő múlik – és az ifjú hirtelen elszomorodik. Összerázkódva fordul és szól az angyalhoz:

 - Vezess engem más helyre. Ahol nem látok annyi tettetést és üres hízelgést.

Az angyal enged az ifjú kérésének. És elviszi őt egy nagy hivatalba, hol százan és százan munkálják a társadalom nagy érdekeit.

Az ifjú arca kipirul. Ah – mondá -, ez lesz az én életem. Itt találom fel az igazság mérlegét, itt számíthat a valódi érdem jutalomra.

De fájdalom, az ifjú csakhamar látja, hogy mint esnek el az érdemes emberek. Mily nehezen tör utat az igazság, hogy elkeseríti a küzdelmes életet az uralomra jutott pártfogás. Bosszankodva ragadja meg tehát az angyal kezét és kéri, menjenek tovább..

Most egy nagy kórházba lépnek. Undok betegségben sínylődők fekszenek ott. Látják, miként nyújtja ki a betegség a nemrég izmos test tagjait. Hallják a fájdalmas nyöszörgést és szomorúan tapasztalják, miként borít sötétséget egyiknek lelkére, másiknak szemeire.

- Ah! – kiáltá az ifjú -, mily nyomorultak vagyunk, mi emberek! Menjünk, siessünk, mert nem nézhetem tovább.

És sietnek tovább… Óriási gyárba érkeznek. A munkások ezrei és ezrei túlfeszített izmokkal vonják az igát. Egyszer csak zúgó morgás támad… a gépek megállanak, a munkások vad ordítozásban törnek ki…

- Menjünk innen – rebegte az ifjú. – De lelkem nyugodtabb helyre vágyódik. Ahol nincs képmutatás, nincs igazságtalanság. Ahol nincs kenyérharc.

És az angyal vezeté tovább. Csöndes polgárházakba, békés munkahelyekbe, a földmíves egyszerű viskójába…

Az ifjú figyel, kutat, végre így beszél:

- Itt sincs teljes nyugalom. Itt sem találok egész megelégedést. Itt is látok könnyező szemeket, sóvárgó szíveket… Elfáradtam – suttogá -, vezess még nyugalmasabb helyre.

Az angyal a városon kívülre vezeté. Csendes volt ez a hely, nagyon csendes. Pedig ez is város. Lakói is vannak, és mily régi időtől. De a lakók ott porladoznak a sírhalomban, a rideg föld ölében. Itt nincs irigység, átkos viszály és vihar nem háborog, csak néma csend és békés szendergés tanyáz…

Az ifjú szótlanul mereszté szemeit a sírhalmokra, aztán megütődve mondja:

- Ez a temető! Te azt ígérted, hogy az életet mutatod meg nekem, és ide hoztál a halál birodalmába. Én élni akarok és te az élet végéhez hoztál engem.

- Ifjú – szólott búcsúképpen az angyal – én azt mondom neked, hogy ott abban a városban csak vándorolunk, az igazi élet bölcsője itt van!

Szólott az angyal és – eltűnt.

… Példázatot mondottam, de e példázatban végtelen erő és kimeríthetlen tanulság rejlik. Az emberek változatos élethivatásuk közben szintén megteszik azt az utat, melyen keresztül az ifjú az élet képét szemlélte. És íme, a hit bánatunk, küzdelmünk, reményeink között hozzánk hajlik és olyan ellenállhatlan meggyőződéssel mondja nekünk…

- Hagyjátok egy pillanatra az élet gondjait. Vándorutatokban álljatok meg kissé. Jöjjetek, nézzetek enszivetekbe, aztán megnyitom nektek a sírokat, és megerősítlek abban a hitben, hogy nem csak mi, de a holtak lelke is él s a világosság áldásáért emelik a nagy Istenhez epedő sóhajukat.

Ne félj tehát a síroktól. Ahol az élet a halálban elnémul, ott a sírok lesznek ékesszólókká. Amit az élet meg nem áldott, amire meg nem tanított, azt megoldják, arra megtanítanak a sírok.

*

A kegyelet szép szokása, hogy a halottak nyugvóhelyét kereszttel, emlékkel jelölik meg. Ez a megemlékezés olykor Pazar fényben, legtöbbször az igaz érzés egyszerűségében nyilatkozik.

Történjék bármily alakban, egy bizonyos. Hogy az emberek a síriratokban minden időben és egyértelműleg oly benső, természetünkből szakadt eszmének, érzésnek adnak kifejezést, hogy a gondolkodó elme figyelmen kívül nem hagyhatja.

Egy-egy síremlék valóságos könyvnek tekinthető, melynek betűi ércbe, kőbe vagy fába vannak írva, és melyből nagyon sokat tanulhat, aki komolyan tanulni akar. Olvassátok, kérlek, olvassátok gyakran a sírfeliratokat – mondja egy kiváló író -, mert azok legjobban megtanítanak az élet titkára, a szeretet mélységére, mely meggyőzte a halált.

A sírirat első szavai rendesen így szólanak:

- Itt nyugszik!

Tehát már nyugszik! És míg élt, nem nyugodott? Az sem nyugodott, aki a kényelem karjaiban ringatta keresztül életét? Ha a szegény, éhségtől, hidegtől, nyomortól zaklatott ember megtalálta végre a sírban nyugalmát, azt értjük! De miért mondják, hogy itt találta meg nyugalmát az a büszke úr, aki nagyszerű palotájában gond nélkül élt, kinek tekintetét a szolgák egész serege leste. Hát ha még az ilyen embernek sem volt nyugalma, akkor mi hát a nyugalom?

Igazság, a századoktól és az egyetemes emberiségtől megpecsételt igazság, hogy az élet nem nyugalom. Az élet harc, melyet át kell valósággal harcolnunk. Ez a harc nagy részben itt folyik le szemeink előtt. De a másik része el van takarva előttünk. Ott vívják a szívekben! Oh, ezek a harcok még rettenetesebbek. Fegyverei a kétkedés, az irigység, a csalódás, a rágalom, a pénzszomj. Ne higgyük hát, hogy csak a szegény ember sóvárog a nyugalomért. Nyugodni, pihenni vágyódik minden ember. Nyugalmat keres a tudós, a tudatlan, a gazdag és nyomorult egyaránt…

És a sírfeliratok azt mondják, azt hirdetik, hogy az ember a sír ölében megnyugszik. Pedig a sír nagyon zordon, titka kábítóan mély, hogy nézésébe szinte beleszédülünk. De abba a legnagyobb szellemek is megnyugvással tekintenek bele, mert a sírban is isten kezeinek nyomára akadnak.

Ez általános hitnek, e közös meggyőződésnek ad magasztos kifejezést a költő.

Képzeletének szárnyaival oda száll, hol az élet forrása van: a magas égbe, s midőn visszatér a szomorú földre, így imádkozik:

Buzgón leomlom szined előtt dicső!

Majdan, ha lelkem záraiból kikél

S hozzád közelebb járulhat, akkor a mi után eped, ott eléri…

Addig letörlöm könyeimet és megyek

Rendeltetésem pályafutásain,

Merre erőm és inaim vihetnek.

Bizton tekintem mély sirom éjjelét!

Zordon, de oh nem, nem lehet az gonosz,

Mert a te munkád: ott is elszórt

Csontjaimat kezeid takarják. Bercsényi.

*-*

A sírfeliratok azt is megmondják, hogy ki nyugszik a sírban! Egy hatalmas fejedelem? Egy nagy bölcs? Egy népszerű demagóg? Egy kereskedő? Egy világszépség vagy talán egy kérges tenyerű munkás?

Akárki, de azt tudjuk, hogy mindegyiküknek egy lakóháza van – a szűk koporsó, a sír. Ott nyugszanak egymás mellett sorban. Talán csak vékony földkéreg választja el őket egymástól. Kiket? Akiket az életben ledönthetetlen válaszfalak különítettek el. Ott nyugszik a dúsgazdag és nyomorult Lázár. Ott a hatalmas úr és a remegő szolga.

Íme, a sír megoldja azt a nagy kérdést, mely társadalmunkat ma is lázban tartja. És nem is sikerül másnak megoldania, csak neki! A sír megtanítja az embert arra, hogy az életnek összes méltósága, gazdagsága üresség, múló, ideiglenes állapot, hogy a földön tulajdonképpeni nagyság nincs is.

Volt Franciaországnak egy fejedelme. Amit az ember szíve, szeszélye kíván, megvolt mindene. Pompa uralkodott palotájában. Tudósok, költők, művészek űzték unalmát. A világ csudálta kincseit, és mikor már mindene volt, a történelem még életében megadta neki a nagy nevet. És íme, ez a fejedelem is ott feküdt koporsójában. Franciaország ékesen szóló püspöke szószékre lép, hogy elmondja a halotti beszédet. És tudjátok-e, hogy kezdette beszédét:

- Keresztény testvéreim! Nagy egyedül csak az Isten!

Valóban igaz! Nagy egyedül az Isten! Az Isten országának, a nagy örökkévalóságnak kapuja előtt összeomlik minden nagyság, lehull minden pompa, semmivé lesz minden gazdagság. Oda csak a lélek gazdagsága, nagysága és tisztasága léphet be. Ott csak az marad meg számunkra, amit az ég számára írt e földön biztosítottunk.

*-*

A sírfeliratok továbbá így szólnak:

- Élt tíz, húsz, harminc, ötven, hatvan, hetven, talán nyolcvan és nagy ritkán több esztendőt!

Tíz, húsz, harminc – száz esztendő! Mit ez az idők nagy tengerében. Tegyük fel, hogy az élet mindenki számára megadhatná, amire eszünk, lelkünk és mondjuk érzékeink vágyik,m ég akkor is mily kevés, mondhatni semmiség ez az idő arra, hogy életünk céljában megnyugodhassunk. A bölcs is tűnődött és tűnődik folyton az emberi élet határai felett. És mit mond? Nincs nagyobb boldogtalanság, mint birtokában lenni és biztosan tudni, hogy mindennek néhány esztendő múlva vége lesz. Ha a földnek minden zuga a boldogság ligete volna, ha megszűnnék minden könny, minden nyomor: még akkor sem lehetnénk boldogok. Elviselhetlen félelem tépdesné szívünket abban a tudatban, hogy hiszen ennek nemsokára vége lesz. Most azonban, mikor oly sok ház, oly sok a csatamező, könnyes szem előtt haladunk, ki fogja józan ésszel elfogadni és abban megnyugvást is találni, hogy ezen gyorsan lepergő néhány esztendőért születik – s halandó?

Hogy a síron túl élet van, azt a földi élet keskeny határai is bizonyítják. Az emberiség lelkében hordozza a hitet, hogy a sírnál az élete nincs befejezve. Míg útban van ezen reménnyel vándorol, küzd, nélkülöz és áldoz. Vagy nem látjátok-e az apának szemeiben visszatükröződni azt a forr vágyat, hogy gyermekeiben éljen, tovább éljen? Nem láttátok-e az anyát elmerengetni leányának alakján, kiben lelkének, egész énjének folytatását szemléli? Nem tudjátok-e, hogy a művésznek legnemesebb törekvése oly művet hozni létre, melyben szelleme fennmaradjon? Így az életben. És mikor az élet véghatárán egyszerre csak borulni kezd a látókör, mikor sötétté lesz előttünk minden… nem tudjátok-e, hogy a haldokló nagy világköltő is világosságért epekedett?

Világosságot, oly világosságot kér az emberiség abban a nagy, nehéz pillanatban is, mikor az élet már-már a halál karjai közt van, mert az örök sötétség ellenkezik egész életével.

És világosságért esedezünk mi is kedves halottaink számára, miként azt temetőink sírfeliratai hangosan bizonyítják…

*-*

Adj Uram nekik örök nyugalmat és örök világosságot, ezt olvassuk végre a sírokon.

*-*

Tehát elismeri az ember, hogy az élet nagy titkának megoldásában sem a tudomány, sem a szerencse, sem a hatalom világosságot nem gyújthat.

A síroknál kéri tehát azt, az Istentől!

Mert az ember azon perctől fogva, hogy öntudatra ébredt, keresi ezt a világosságot. Kezét megfogja a tudomány és ővele is bebarangolja a világot. Kinyitja előtte az emberi haladás nagy könyvét, letarolja a mezők virágait, ízekre szedi az állatvilágot, a boncoló asztalon bemutatja az ember szervezetét, hogy világosságot gyújtson a lét nagy titkaiba.

De a gondolkozó ember ezzel a világossággal nem elégszik meg. Az emberi szellem teljes világosságért eped. Fáradtan kiált hát fel ő is: Vezess oda, hol több világosság van!

És e pillanatban előáll a hit. Az a hit, melyet Isten fia hozott a földre, akiről mondva van, hogy ő a világ világossága. És nincs többé sötétség. A sírban nem a végenyészet borzalmait látjuk, hanem egy örök szebb élet derengő világosságát.

Azért van a síroknak oly hatalmuk és erejük, mert a hit virraszt bennük és felettük. Nem az a rideg földgöröngy vonz minket a temetőbe. Nem azok a porladozó csontok kötnek minket oda. Halottaink emlékezetét nem is a virágok vagy a hatalmas emlékoszlopok tartják fenn, hanem az a benső, szellemi összeköttetés, melyet e hit létesít.

A hit arra tanít, hogy ha egy szeretett lény elköltözik, vele szemben tehetetlenek nem leszünk. Mert ők élnek és felénk kiáltanak: „Könyörüljetek rajtam, oh könyörüljetek!”

Azért térdelünk a sírokra, hogy miként egykor gyöngédséggel elhalmoztuk szeretteinket, úgy most, hogy nincsenek… imádkozzunk értük!

… Ismertem egy boldog családot. A föld legszebb képe, aminőt csak Isten alkothatott. Ott növekedett gyermekük abban a kis világban, melynek egyedül éltek, melyért mindent feláldoztak. Reményt reményre szőttek, egyszer csak elszakadtak a remények szálai. Az apát a halál kidöntötte a család szépen viruló kertjéből, mint a hatalmas fát szokta a villám. Az anya vigasztalhatatlan lett. Naponkint ott állott a temető sírjánál, mint egy érzéketlen márványszobor, ajka se szóra, se imádságra nem nyílt. Egyszer aztán megszólalt.

- Miért hagytál minket atya nélkül – mondotta elkeseredetten.

A kis leányka anyja mellett állott, megragadta annak kezét, és így beszélt:

- édes jó anyám, miért mondod azt, hogy atya nélkül maradtunk? Hát nem tudod-e, hogy nekünk van még egy atyánk. Hiszen te tanítottál így imádkozni: „Mi atyánk, ki vagy a mennyekben.”

Az anya összerezzent. Előbb az égre, aztán gyermekére veté tekintetét. Fölszárította könnyeit… letérdelt a hantra, és imádkozott: Mi atyánk, ki vagy a mennyekben, legyen meg a te akaratod.

Midőn ma mi is újultan érezzük azon sebek fájdalmait, melyeket a sírok ejtettek szívünkön, jusson eszünkbe, hogy azok a sírok Isten akaratában való megnyugvásra tanítanak bennünket. Boruljunk le a megszentelt hantokra, és élő hittel rebegjük:

- Miatyánk Isten… Te vagy éltünk áldása, légy sírunk nyugalma és világossága.

Forrás: Heti Szemle XIII. évf. 45. szám, Szatmár, 1904. november 2.