Ujlaki: A kis vasláda

Amikor a szabadság nyíló hajnala után a reménnyel teli napsugaras verőfény helyett nyomasztó éj borult reánk; - amikor a puskaportól megbarnult nemzeti trikolór annyi özvegynek lett gyászruhája, s a szabadságharc nyíló rózsájából csak a tövis lett a mienk; létért való küszködésünk nagyszerű perceire a lelkesülés szent csodálatával pillantok vissza.

Mennyi névtelen hős, mennyi szentelt érzelem, dicső cselekedet lett ott elfeledve csak a haza őrangyala által megvigyázva.

Mennyi nem tudott epizód, hősi tett, áldozatkészség maradt névtelenül: - ki tudja!

Oly jól esik egy-egy történetke e mítoszi múltból – ha hallom, szentebb kegyelettel hallgatom, nem keresem benne az érdekességet; elég tudnom: ez „akkor” történt…

Ez is „akkor” történt; nagyanyám beszélte el egy ünnepi estén. Mert „azon” időkről csak ünnepeken beszélt…

*-*

Ott laktunk a város végén egy nagy épületben – kezdé -, ahol most már új házak vannak.

Egy holdvilágtalan késő estén csendes kopogás hallatszott ablakunkon.

- Ki az? – kérdé nagyapátok fegyveréhez kapva -, mert akkor mindig töltött fegyver volt a háznál.

- Jó barát! – felelt egy hang.

- Kerüljön beljebb, mi baj?

- A nagyságos plébános úr hívatja a tekintetes urat -, mondá a plébános inasa.

- Ilyen későn?

- Igen, fontos mondanivalója van.

- Megyek.

Azzal felkészülve, még azon éjt bement a plébániára.

Csönd volt, de a cirkáló orosz katonák, akiknek már hírök járt szerte az országban, minden percen váratlanul meglephették városunkat, azért sohasem voltunk biztonságban.

- Nagy dologért hívattam, Imre – megteszi? – mondá a jólelkű öreg pap.

- Csak ki vele, nagyságos uram, ha ember megteheti, megteszem!

- Lássa – mondá súgva a pap -, házam soha sincs biztonságban; az átutazó tisztek, oroszok, honvédek legelőbb az én portámat keresik fel. Nem tudja az ember, ki, mi van közöttük, azért arra gondoltam, hogy a plébánia pénzét nem tudnám jobb helyre bízni, míg elvonul a fergeteg, mint magára, Imre! Itt van ebben a kis vasládában lelakatolva. Mit szól hozzá?

- Ha csak ennyi a baj – főúr –ezer örömmel.

- De aztán biztos helyre tegye, s kettőnkön kívül legfeljebb a feleségének szabad tudnia.

- Úgy lesz, főúr.

Azzal kendőbe göngyölve a nehéz kis vasládát, hóna alá vevé nagyapátok és hazahozta. Még azon éjjel a padlás legelrejtettebb zugába tettük, ahol rajtunk kívül soha senki meg nem lelte volna.

A terhes esőfellegszerű orosz hordák csakugyan megindultak. Városunkat is össze-vissza futkosták, enni-innivalót parancsolva, ahová betévedtek. S a házigazda még örült, ha kancsukaütés nélkül szabadult meg tőlük.

A plébánia kilincsét egymás kezébe adta a sok orosz,meg tudom is én, milyen tiszt, úgy, hogy nemsokára le volt ott tarolva minden az utolsó káposztatorzsáig.

Nagyatyátokat is elsodorta az ár. A pusztuló haza sorsa az ő honfiúi szívét is kétségbe ejté és a katonák háborús forgatagába veté magát s hova lett…?

Utoljára, mint századostól kaptam tőle tudósítást – aztán eltűnt, mint annyi ezeren!

De hisz’ ezt – annyiszor elmondtam – tudjátok!

Aztán seregünk – ezt is tudjátok – saját vérébe fúlt, a zivatar megszűnt, bár a felleg még sötétebb lett felettünk, s azt hittük, Magyarország utolsó órája ütött.

Mindegy, a zivatar elmúlt! Kitörő veszélytől nem kellett egyelőre tartanunk.

Csendes lett minden, olyan csendes, megtisztult az ország, városunkba is visszatért a nyugalom.

Siralmas özvegységem e bánatos perceiben egyszer betoppant hozzám a plébános.

Miután vigasztalni próbált, súgó szavakkal tért át az elrejtett kis ládára,amelyet szinte el is feledtem a háborgó zűrzavarban.

- Igen, főúr – megvan minden -, mondtam én feleszmélve -, rajtam kívül senki sem tudja, mert Imrémmel az ő titka sírba szállt.

- Ezer köszönet érte, nagyasszony – estefelé elküldöm érte inasomat. Legyen kegyes, nagyasszony, kísérje el hozzám, anélkül azonban, hogy tudná, a fickó mit visz.

Úgy tettem.

Amikor leszállt az éj (akárcsak esztendővel azelőtt: csillagtalan), megjött a szolga, kezébe adtam a kis vasládát és mentünk.

Elképzelhetitek, mily igaz hálával köszönte meg az agg pásztor becsületes áldozatkészségünket! Miután kiszedte belőle az akkor nagyértékű pénzt, hozzám fordult.

- Fogadja el emlékül, nagyasszony e kis vasládát; értéke ugyan nem sok, de a becse nagy, mert záloga nemes szívük páratlan becsületességének. Fogadja el, nagyasszony.

És én elfogadtam – Azóta mindig, mint családi ereklyét tekintem e kis vasládát. Tartsátok ti is annak! – hisz ismeritek.

S valahányszor reá néztek, jusson eszetekbe a letűnt idő és nagyatyátok becsületessége!

Forrás: Heti Szemle XIII. évf. 22. szám, Szatmár, 1904. május 25.