Zagyva Mariska: Ősszel…

Hull a levél, hull. Tompán, fátyolosan süt az őszi nap. Reszket a megsárgult lomb. Sóhajtva, zizegve lebben a szellő. Hull a levél, hull. Egy, kettő – s ki tudná megszámlálni hány -?- Szürke, szakadozott szélű felhőgomolyok takarják el az isteni nap ragyogó korongját.

Levélhulláskor, virághervadáskor mindig vissza-visszaszáll emlékezetembe egy megható, szomorú mese.

Mese az életből, melyet mindannyian szépnek, napsugarasnak álmodunk akkor, mikor még az álmok világában élünk.

Levélhullásra, virághervadásra, szürke, fény nélküli, zokogó, borús őszre ki gondolna a rügyfakadás, bimbóhasadás rózsaszínű fényes tavaszán.

Miért is van az, hogy a viruló, hamvas zöld lomb, egy leheletre, egy sóhajra megsárgul és porba hull; miért, - hogy a pompás színdús, illatos virág lehajtja csodás harmatos kelyhét – és volt – és nincs többé?

Miért is, hogy az életet minden ember szépnek, boldognak álmodja? –Miért nem váltja be az élet, ez a vén uzsorás, azt a sok-sok virágillattól, madárdaltól mámorosan boldog szép ígéretét, melyet az élet tavaszán, pezsgő vérünk, ragyogó képzeletünk, dobogó szívünk, nemes akaratunk sóvár vággyá érlelt keblünkben: élni, szeretni és boldognak lenni.

És még mennyi, miért és miért!

Tompán búg a harang. Törött, mély zokogó hangját szárnyára veszi a bús, őszi szél.

Temetnek. - - Fekete koporsó, hullámzó sötét emberáradat, a szemekben könny, az ajkakon fájó sóhaj. Szép fiatal férfi fekszik a fekete koporsóban. Nemes vonású, tiszta arca halvány lett a halál jégkezének durva érintésére. Szemei, azok az égő, lobogó, szúró, parancsoló lelkes szemek soha el nem lebbenő, mozdulatlan fátyol alatt pihennek. A hatalmas vállak, az élettől duzzadó kebel, az acél izmok, a nemes, büszke tartás, mind-mind eltűnt, megsemmisült a halott férfi fenségesen borzalmas, mozdulatlan nyugalmában. A teremtés koronája letörve, lehullva.

A sóhajoktól, fájdalmas zokogástól még megrendítőbben néma, fekete tömeg részvétteljes tisztelettel nyit utat egy öreg, megtört asszonynak, s egy ifjú sugár, szép hajadonnak. – Az anyja! – A menyasszonya! – súgja a tömeg -, s talán a mindinkább erősbödő szomorú őszi szél is ezt zokogja, a harang mély, törött szavát fel-felkapva.

Ki hitte volna, hogy mire az első levél lehull az ágról; az a szép, nemes, büszke férfi már csak volt és nincs többé soha, soha.

Mert hiszen az életet csak egyszer kapjuk, s ha futva, rohanva a boldogság csalfa délibábja után, könnyelműen elvesztegetjük, még mielőtt boldogok lehettünk volna, úgy az többé vissza nem jön: eltűnt, mindörökre.

Abaffy Józsi – özvegy anyjának szemefénye, több: élete – szép ifjú menyasszonyának mindene – egy bús szeptemberi napon váratlanul, tragikusan meghalt.

Meghalt! – Óh, mennyi szép illúzió, mennyi nemes vágy, akarat, boldogság és minden, ami az életet teszi, van eltemetve e kegyetlen, rövid szóban: meghalt.

Abaffy Józsi, a fiatal törvényszéki bíró élete tavaszán, boldogságának tetőpontján, vőlegény korában, megrendítő katasztrófa áldozata lett.

Balzsamos tavaszi napon volt az eljegyzése; csendes szeptemberi őszi napra tűzték ki az esküvőt.

A menyasszony szüleivel együtt a Tátrában nyaralt. Megvárták itt az ősz kezdetét is. Ősz a Tátrában! Mikor a természet még egyszer az utolsó dacos erőfeszítéssel küzd az elmúlás pusztító hatalmas ellen és megcsalva önmagát, tündérszépségeivel mintegy öntudatlanul visszavarázsolja a tavaszt. Hegyvidéken gyakran sokkal elragadóbb s bájosabb, mint a tavasz.

Hát még a tátrai őszi! – Egy napsugaras tavasszá varázsolt őszi napon kirándulásra indultak a tátrai nyaralók. Karöltve, szép remények aranyos fellegváraiba emelkedve ment a leány az ifjú karján.

Ki gondolna ilyenkor a halálra?

Beszélgettek édes, vidám, boldog nevetéssel. Vajon miről? Ki tudná megmondani, miről dalol a madár, miről susog a langyos esti szél s az éj isteni csendjében, az illatterhes balzsamos éterben, miről regél a harmatos virágszirom? - -

A férfi szent felhevüléssel, a lány imádandó odaadással szeretett. És mégis – ismét kérdem: miért nem lehetett ez a két rokon szív egymásé, miért tépte le az élet fájáról a rideg halál ezt a viruló, erős férfit, mint a megsárgult, összeaszott falevelet a hideg őszi szél? – A lány rajongott a havasok tündérszép virágáért – a gyopárért. Abaffy ezt igen jól tudta. Villámként cikázott át lelkén a gondolat, s azt nyomban tett is követte. Pár pillanat múlva a legmerészebb ívben kanyarodott a kiálló, halálrémekkel telt sziklákon fölfelé. A lány szeme bízva és büszkén, gyönyörködve nézett lovagja sugár alakja után.

Mint az őszi nap a sűrű felhők közé, úgy rejtőzött és ismét elő-előbukkant a férfi daliás szép alakja az óriási sziklák mögül. Gyönyörű habfehér csokor volt már a kezében, csak még egy szál hiányzott belőle, hogy kész legyen, s a boldog vőlegény imádottjának nyújthassa.

És csodálatos, hogy mindig csak egy szál gyenge virágon tűnik el, vagy jön vissza a boldogság vagy a boldogtalanság. Miért is kell mindig csak az a bizonyos egy szál virág az élethez, vagy éppen a halálhoz?

Megvan! – szólt az ifjú, maga előtt látva a pompás virágot, s talán tán egyebet is látott úszva a boldogság örömmámorában. Látta a küzdelmes szenvedésekkel telt életét, az önerejéből magasra törő szegény diák hosszú, sikeres kiemelkedését a névtelenség szürke homályából, látta a jövendőt, az évek szakadatlan rózsaláncolatát, kárpótolva a kínos, gyötrelmes múltért; szép aráját, boldog öreganyját s ki tudja, hogy ragyogó szemének bűvös látnokságában mi mindent varázsolt maga elé.

Még csak egy lépés, - de abban a pillanatban rálehelt a csontkezű rém, s öldöklő szerszámát megsuhogtatta a feje fölött és gúnyosan vihogva megszólalt: „ifjú ember, te nem vagy többé”! –

És Abaffy nem volt többé.

Mikor felhozták a sziklahasadékból, még akkor is mosolygott a szép arca és görcsösen szorította ujjai közt azt a végzetes szál virágot.

Istenem! Kié volt vajon az a mosoly. Az életért rajongó boldog férfié, vagy az örökké valóságba átköltözött, meghalt emberé?

Ki tudja, melyik életben hitt, mikor oly boldogan mosolygott.

Ősz van. Szomorú, borús szeptemberi őszi nap. Hull a levél, hull, halkan, csendesen; egy-kettő – s ki tudja megszámlálni, hogy hány? – Száll a gondolat az emlékezés szárnyain, hova, merre? – nem tudok számot adni róla; de mégis!

Eszembe jut mindig ez a mese. Mese az életből, melyet mindannyian oly szépnek álmodunk s mire felébredünk: már ősz van, szomorú, tompa, fény nélküli ősz.

És felsóhajtok, imádságos lelkem esdő fohászával a bűbájos természet alkotó Istenéhez – véges elmém nem zaklatja többé az a fájó  miért, nyugalom száll lelkembe, mert végtelenül bölcs az Úr az ő titkos végzéseiben.

Forrás: Heti Szemle XIII. évf. 38. szám, Szatmár, 1904. szeptember 14.