Fejéregyháza
fölött a domboldalon egy emlékoszlop jelöli azoknak a névtelen hősöknek
nyugvóhelyét, kik 1849. július 30-án kozákok kezétől hullottak el. Bem kicsiny,
lármás seregének hullottai ezek a most már nagyon csendes magyar honvédek.
Közöttük nyugszik Petőfi Sándor… De vajon nyugszik-e itten ez a mi örökké
bolygó hajnalcsillagunk?! Nem is ilyen kis csillag volt ő, - hanem üstökös,
akit megbámul a világ, üstököscsillag volt a talpra állott magyar nemzet
szabadságának derengő hajnalán. – Letűnt és most bizonyára nyugszik, - mert
ifjú teste, mely annyi viharban küzdött, rászolgált a pihenésre; lelke, mely a
szenvedések viharában megedződött, elszállt ugyan, de porhüvelyéről ráragadt a
megszokás és itt lebeg felettünk a Kárpátoktól az Al-Dunáig szünet-szüntelen.
Sok
mindenről szólanak a versek az ő lantján. Lelkének húrja a külvilág minden
legkisebb mozzanatára megrezdül, - de a szabadság utáni sóvárgásnak és a
szerelem keservének húrjai mindig eszesebben állanak -, bármerre fordul,
lépten-nyomon azt hirdeti, hogy:
„Szabadság, szerelem,
E kettő kell nekem.”
E
két érzés a maga őszinteségében és közvetlenségében át meg átjárja egymást
költészetében. Egyik a másikból folyik, - mert mit is ér a szerelem a
szolgaságban, a szabadság megnyitja a szívet a szerelem számára. – Míg egész
valóját a szent szabadságért áldozza föl, mindegyre nyugtalanítja az a
gondolat, vajon talál-e majd egyetlen halandót is, ki lelkének, legalább egy
kis darabját ajándékozza neki. – Talált Juliskájában, de milyen küzdelem árán?
El
tudná-e mondani csak ezredrészt oly híven az öreg erdődi vár ezt a küzdelmet,
mint ahogyan az ő költeményeiből olvashatjuk? Csak kevéssel több van ott most, mint romhalmaz, hol Petőfi egykor
„álldogált a tó partján a szomorú fűz mellett.” Az a tó most is megvan, valami
szomorú fűz is búsong partján, de nem az a régi, melyen talán azt a boldog kis
madárkát látta a költő. – Boldog madárka, a pároddal ugrándozol egyik ágról a
másikra, boldog kis madár, te a „szabad világnak szabad dalnoka” vagy. Csak mi,
a magyar nemzet volnánk már egyszer szabad hazánknak szabad fiai!
De
„a magyar élni nem tud, halni nem mer!” „Tudnám csak mindazt, amit érezek, úgy,
amint érezem kimondani, úgy fellázadnának milliók velem.” – Amit érezett,
milliók szívében volt elrejtve mélyen, s amint kimondotta, milliók értették
meg. – Eljött az az idő, mikor tudott meghalni a magyar. Sokaknak halála
millióknak szerezte meg a jogot az életre. Talán nem is jól fejeztem ki magam,
mintha nem volt volna joga a nemzetnek arra, hogy éljen? Volt; őseink szerezték
meg azt szívük vérével, de fölötte, mint sűrű őszi köd a letarolt táj felett –
bizonyos kétszínű önkény ült -; s az uralomra termett magyar nemzet lelke csak
virrasztott búsan, álmosan.
Nagyon
viharos idők tomboltak el felettünk. Míg Európa nyugati, művelt világa
haladhatott az eszmék terén, az ész fegyverével küzdött, - mi belefáradtunk a
kardforgatásba. A XVIII. század magyarja pihen falusi magányában, elmereng az
ősök dicsőségén, meg a pipafüstön. – A múlt század magyar nemese is csak enni,
inni tud jól”, „rozsda marja a kardot” – teste, lelke egyaránt tesped. Villám
kell az ilyen lelkeknek, mely sujtásával lángra lobbantsa, lángostor, mellyel e
világot fel kell korbácsolni, hadd háborogjon, mint Neptunus szemöldökének
egyetlen rándulására a végtelen, a haragvó tenger.
És
íme a magasból isteni szikra hull a magyar földre. A porszemek megihletődve
kialakulnak, születnek halhatatlan férfiak: a nagy Széchenyi István, Kossuth
apánk, Petőfi, a jövőbe látó, olvadó, türelmetlen lélek.
Hányszor
megjárja a délibábos, aranykalászos rónát, a Kárpátok bérczeit, a vadon
erdőket. Jár a „sűrű füvön csillogó éji harmatozásban”. A vadonban búg a
vadgalamb, feje fölött vándor daruk tovaszállnak, szívében szerelmének nagy
keserűségét hordja. – „Szilaj nótákat fütyörész a szél”, majd üvölt a vad
zivatar és ebben a zord időben egyedül áll a nagy pusztaságban, akárcsak
nemzete, a magyar.
„A
rab, ki börtönében oly sok ideig hiába sóhajtozik a szabadulásért, maga Petőfi.
– Neki börtön ez a szolgai világ, „csak a jó Isten tudja hányadikszor” zengett
lantjáról a szabadság dala. – Megnyílik a
rab börtönének ajtaja, kezéről a vas földre csörög – szívén találja a
szabadság -, „összerogy örökre”. – Nem saját végét látta a költő? – Amint előre
érezte a forradalmat, korai halálát is előre látta.
„Hiába biztattok,
Hiába beszéltek.
Tudom azt az egyet,
Hogy nem soká élek.”
Elnémul
a költők lantja a fegyverek csörgésében és az ágyúdörejben, csak Petőfi tüzes
lantjának csengése hallatszik mindegyre. Korhol, izgat, lelkesít, de ez neki, a tett
emberének nem elég. Beáll honvédnek az erdélyi seregbe. Az a csodás erő vezeti
őt Bemhez, mely a lelket a lélekhez forrasztja. – Jobban szereti Bem apót, mint
édes apját. – Az elnyomott lengyel nemzet nagy fia, Osztrolenka hőse, a mi
szabadságunkért küzd -, és vonul diadalról diadalra.
Bem
hajdani legkedvesebb ellenségével, az orosszal áll szemközt. Nagyon leolvadt
serege a saját vitézségében, Bem pedig eddigi szerencséjében bízik. – Egy egész
napon át tartja magát a kozák túlerővel szemben, de a vári segítség, Kemény
Farkas serege nem érkezik meg. A leáldozó nap még egy pillantást vet a Küküllő
tükörébe, meg a kis magyar csapatra, mikorra eltűnik a gyalui havasok mögött,
az orosz lovasság körülzárja Bem seregét. Fut, ki merre tud. Petőfi nem
menekülhetett, hiszen ő kereste ezt a halált. Lánglelke ellobbant – teste
„közös sírnak” adva nyugszik a magyar földben -, amelyből vétetett.
Forrás: Heti Szemle XIII. évf. 14. szám, Szatmár, 1904. Márczius 30.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése