Amikor
1903 nyarán a legutolsó magyar zarándoklat kereste fel az örök városban immár
boldog emlékű XIII. Leót: ott voltam.
Szent
Péter és Pál ünnepének vigíliáján, vasárnap reggel érkeztünk meg kifáradva, az
úttól összetörve.
Mikor
azonban az örök városba megérkeztünk, elernyedt tagjainkban új erőt öntött az a
kimondhatatlan édes érzés, mely végigzsongá minden porcikánkat, midőn Szt.
Péter páratlan bazilikáját megpillantottuk.
A
bazilika közvetlen közelében, a XIII. Leo bőkezűségét dicsérő három emeletes
kényelmes zarándokházban lettünk elszállásolva, ahol francia paulai apácák,
német konyhával fogadtak bennünket, magyarokat – olaszul beszélve hozzánk. Mi
persze angol hidegvérrel hallgattuk beszédjüket, mivelhogy annyit értettünk
olaszul, mint arabusul. –
Dohányozni
és az illatos narancserdők hiányában hűsölni egy jó nagy földszinti előszobában
gyűltünk össze, ahol élcelődve tűrtük a kánikula csillagzatának 4-4 fokos
ragyogását.
Éppen
itt üldögéltünk egyszer nehányan s vártuk, mikor enged már a hőség, hogy Róma
megtekintésére előírt programunk szerint elinduljunk, amikor egyszer csak egy
összetöpörödött öregasszony gurul be a szálló ajtaján s jóságos szemeit
forgatva, megáll előttünk.
Tudom,
hogy a talián nép tolakodó, de e napbarnított arcú öregasszony merészsége mégis
kihozott sodromból, s odaszóltam egyik budapesti szomszédomnak:
-
No nézze, kolléga ezt a brezlit! Eddig azt hittem, hogy csak Magyarországon
vannak ilyen középkori maradványok, de most látom, hogy a római menyecske is
megvénül egyszer.
-
De, hogy néz savó szemeivel az öreg! – mondá szomszédom, szentül meg levén
velem együtt győződve, hogy az – talián létére – egy szót sem ért magyar
beszédünkből.
Mennyire
meglepődtünk, amikor mégis megszólal az öreg tiszta magyarsággal.
-
Nézek tekintetes uram, mert hogy én is magyar földről való vagyok, s jólesik a
magyar beszéd. –
-
De hát mit keres maga itten – mondtam én engesztelő hangon.
-
Fogadásom volt, hogy eljövök Rómába meglátni az öreg pápát még egyszer, -
aziránt zarándokoltam el. –
-
Talán csak nem gyalog jött néni?
-
Biz’ én úgy fogadtam, s Isten segítségével úgy is jöttem idáig. Május
negyedikén indultam el Nagyszombatról (mert odavaló vagyok, és Sári néninek
hívnak), és tegnap, július elsején értem ide. Itten hallottam, hogy magyar
zarándokok vannak éppen Rómában, hát mondok, felkeresem az urakat.
-
Két hónapi gyaloglás! – elszörnyűködtünk rajta. – Hogy telik ki ilyen öreg
csontoktól ily erő! Mert hány éves, néni?
-
Még csak nyolcvannégy – uram; de őszentsége kilencvennégy éves, mégis jól érzi
magát… Meg aztán lassan jöttem, nagyokat pihentem, sokat imádkoztam…
Hallottam,
hogy az olasz beszéd húz a latinhoz, csak minden „usz” végű szó helyett „ő”
végűt kell mondani; a „ei” és „ce” helyett pedig „csi” és „cset” kell ejteni.
Odaszóltam
tehát barátomnak ilyen eltaliánosított latinsággal:
-
Vajon nem hazudik ez a Sári néni? Hátha valami ideszakadt cigányasszony, s meg
akar most pumpolni bennünket! (mert, hogy elég szerecsen képe volt az öregnek…)
De
rémületünkre erre megint az asszony válaszolt, de tiszta olaszul; de, hogy mit,
azt meg mi nem értettük.
-
Hogyan, Sári néni – kérdezem szent ámulattal -, tud taliánul is? –
-
Gagyogok valamit!
-
Nyolcvannégy esztendős gagyogás – mondám én, … mert, hogy úgy forgott a nyelve
az olasz beszéd körül, mintha mindétig a lett voln’ a kenyere. –
-
Igen, mert megtanultam, amíg jöttem, meg aztán egyszer már jártam erre ezelőtt
tizenöt évvel, akkor is ragadt rám valamit. –
-
Na, mondok – sári néni, maga nagy tálentum! Hát aztán milyen nyelven beszél még
ezen kívül?
-
Németül, meg franciául, mert hogy egyszer voltam Lurdban, a szűz Máriához,
akkor az úton tanultam meg; gyalog jártam meg azt az utat is másfél esztendő
alatt. Egyszer voltam a szent földön Jeruzsálemben, akkor meg a töröktől ragadt
rám valami. –
-
Hát ott is járt? – kiáltottunk fel ketten is álmélkodva -, ott is gyalog járt?
-
No igen - felelt természetesen Sári néni -, mert én huszonöt esztendeje mindig
járok. Magyarországnak is minden búcsújáró helyén voltam már egynehányszor.
-
Maga akkor, Sári néni – valóságos zarándokasszony -, meg aztán azonkívül
valóságos filológus!
-
Azt nem tudom, micsoda, uram! de tessék megmondani, mikor tetszenek menni a
szentséges atyához, én is ott szeretnék lenni! –
-
Azt hiszem, az bajos lesz, Sári néni, mert már be vagyunk jelentve a pápának,
és csak éppen 95 belépőjegyet nyomatnak, ahányan a zarándoklatban vagyunk. Sári
néni pedig nem tartozik mihozzánk. Jegy nélkül pedig oda be nem mehet emberfia.
– Különben mi pénteken július 3-án déli 12 órakor megyünk fogadtatásra.
-
No, azon már én is ott leszek – mondta.
Mi
csak ráztuk a fejünket, mert tudtuk, hogy iszonyú nehézségekbe ütközött a mi
audenciánk kivitele is a már beteges pápánál. De azért Sári néni számított.
Zichy
Gyula gróf, a Szentatya kamarása, minden nap felkeresett bennünket
szállásunkon, sőt, egynehányszor velünk is étkezett. Őt vette kéréseivel ostrom
alá Sári néni, hogy hát a pápai fogadtatásnál ő is becsúszhassék valamiképpen a
kelemen-kápolnába, ahol XIII. Leo fogadni fog.
Zichy
gróf nem merte biztatni, mert oda jegy nélkül senki be nem mehet, azok meg már
ki voltak nyomatva a Vatikán nyomdájában külön ez alkalomra.
De
Sári néni nem tágított…
A
fogadtatás napján csakúgy felkészült, mint mi. – Egy bécsi magyar orvosnak
velünk levő fiatal, szintén magyar csinos felesége adott neki egy fekete
csipkekendőt (nőknek abban kell megjelenni a pápa előtt), a csoportunkhoz
vetődve velünk tartott a mi Sári nénink. –
A
Damazus-udvaron violaszínű reverendába öltözve már várt bennünket Zichy gróf, s
mindegyikünknek kezébe adta a belépő jegyet.
Persze
Sári néninek nem jutott.
Sírt
az öreg, mint a záporeső.
Erre
aztán megszánta a nemes gróf, s az ajtón álló gárdistának egy-egy szót szólva
valahogy bejuttatá Sári nénit a Kelemen-kápolnának nevezett gyönyörű terembe. –
Csöndben
körbeállottunk.
Egyszer
egyenletes léptek hallatszottak, s alabárdos, díszes őrség közepette négy lakáj
hordozható széken behozta XIII. Leót.
Éljeneznünk,
egyáltalán érzelmeinket nyilvánítanunk nem volt szabad.
Micsoda
látvány volt ez!
Egy
törékeny, aggastyán túlvilági glóriába övezve már, jóságos szemeivel bizalmasan
tekintve körül.
Hófehér
teste, mintha áttetsző alabástromból lett volna, szinte fényesen átlátszó!
-
Hungari, hungari! – mondá töredezett hangon.
Aztán
körülhordozták, s mi mindannyian abban a szerencsében részesültünk, hogy
megcsókolhattuk a történelem egyik legnagyobb pápájának kezét, amelyet Zichy
gróf tartott mindegyikünknek ajkához.
A
gárda mindenütt követte vert aranyos bársony ruhában.
Meglepett
a nagy vigyázat, amellyel körülállták a Szentatyát.
Ugyanis
mindenki csak akkor láthatta a pápát, amikor annak kezét csókolta. Amikor pedig
már mellette térdelő szomszédjához értek a lakájok, a gárdisták úgy
rendezkedtek halálos csöndességben, hogy a Szentatya mindenkitől fedezve volt.
Hja!
őrizni kell egy ilyen életet. Mert különösen ily fogadtatásnál a legnagyobb
vigyázat mellett is bekerülhetne esetleg valami rossz szándékú ember, s mi
kellett volna egy kilencvennégy éves aggastyánnak…?
Miután
körülhordozták a Szentatyát, letették a középre, s Ő felállva érces, de már
túlvilági hangján ünnepélyesen megáldott bennünket – aztán csöndben elvitték.
Az egész fogadtatás megvolt három-négy perc
alatt.
Meghatva
távoztunk a helyről, börtönében hagyva a fogoly világfejedelmet.
Sári
néniről egészen el is feledkeztem! Felkerestem hát. Szemeit törülgette.
-
Óh Istenem, de rosszul néz már ki! Ezelőtt 15 évvel de más volt! Csak legalább
addig engedné Isten élni, amíg még egyszer láthatom…!
Vágya
nem teljesülhetett, mert e fogadtatás utáni tizenhetedik napon XIII. Leonak, a
történelem egyik legnagyobb emberének halálhírétől jajongott a földkerekség.
Forrás: Heti Szemle
XIII. évf. 26. szám, Szatmár, 1904. június 22.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése