Dr. Antal Géza: Peti Józsefné szül. Váli Mária (1840-1915)

Aránylag kevesek által ismerve, de oly élet után, mely igényt tarthat a szélesebb körben való megismertetésre, hunyt el május 17-ikén a Veszprém megyei Lőrintén özv. Peti Józsefné született Váli Mária, Jókai Mór egyetlen nőtestvérének, Jókai Eszternek egyetlen leánya. A nagy író emlékezéseiben a legszebb emlékjelét állította neki, mikor a következő szavakat írta: „Ha irnék valaha regényt, melynek hősnője a gyermeki, a hitvesi, a rokoni szeretet mintaképe, a nemes önfeláldozás, a szigoru erkölcs, a végtelen türelem, a szenvedésekben való állhatatosság tökéletes alakja: akkor csak az ő élettörténetét kellene hiven megirnom, csak azért habozok vele, mert ő nem szereti, ha beszélnek róla”. Most, hogy 11 évvel a nagy költő halála után elhunyt az is, akire e szavak vonatkoztak, lehet már róla írni, mert hisz az élő szerénysége nem tarthatja vissza azokat, akik őt ismerték, attól, hogy holta után ne mutassák fel nemes alakját szélesebb körök előtt.

De nemcsak lehet írni, hanem kell is írni róla, nem pusztán azért, mert vele a legtiszteletreméltóbb női alakok egyike szállt a sírba, hanem azért is, mert emlékeinek feljegyzésével maradandóvá tette nevét nemcsak abban a körben, amely őt közvetlenül ismerte, hanem mindazok körében, akik a magyar irodalomtörténettel és abban irodalmunk egyik legfényesebb alakjával, Jókai Mórral foglalkoztak.

Az elhunyt, minden ízében magyar úrinő 1840-ben született Komáromban, melynek ostromát a szabadságharc ideje alatt szüleivel együtt végigszenvedte. Atyja Váli Ferenc, a komáromi ref. gimnázium tanára, anyja Jókai Eszter volt. A komáromi Jókai-házban nyerte első emlékeit, a legzsengébb gyermekkornak maradandó benyomásait. Itt kapta, mint 6 éves kis lányka az első, folyton imakönyvében tartott drága levelet az ő szeretett Móric bátyjától, aki 6-ik születési évfordulójáról a következő gyengéd sorokkal emlékezett meg:

Ez talán az első levél, amit életedben hozzád irtak – adja Isten, hogy kevésbé szerető kezek soha ne irjanak hozzád, mint amilyen e mostanit irta. Most még csak olvasni tudod  e levelet, - lesz idő, amikor majd meg is érted. Téged akkor is úgy fog szeretni, mint most –

ölel bátyád

Mókai Móricz.

A szabadságharc lezajlása után atyja a pápai kollégiumba választatott meg a bölcsészeti szakra, a természetrajz és chemia tanárává s így költözött át a család Pápára, megválva a komáromi kedves környezettől, hogy új, de épp oly kedves környezetet teremtsen Pápán magának. Itt serdült a gyermeklányka hajadonná azokban az években, amelyek a pápai kollégiumnak legszebb évei voltak. Itt tanított akkor Tarczy Lajos, Bocsor István, Kerkapoly Károly és a kiváló tanároknak egész sora. Azokban a följegyzésekben, amelyeket az elhunyt úrinő Jókairól írott emlékezéseiben az íróról készített, a kollégium történetére is sok becses adat foglaltatik.

A széplelkű, nagytudományú apa és hozzá mindenképpen méltó anya kiváló gondot fordított a serdülő lány nevelésére, aki a maga éles felfogásával páratlanul jó tanítványnak bizonyult. Nemcsak a modern nyelveket sajátította el, hanem nagy jártasságot szerzett a klasszikus nyelvekben is s a Váli Ferenc házában lakó tanulók élénk emlékében van, hogy a család egyetlen leánygyermeke milyen jártas volt a középiskola tanítási anyagában.

De nemcsak az ismeretek terén tanúsított meglepő haladást, hanem a szépművészetek terén is nagy készségének adta jeleit; különösen a festészet vonzotta rendkívül s a rajzzal már korán kezdett foglalkozni. Atyja, láván a megnyilatkozott készséget, 1857-ben Pápán és Budapesten nyert előzetes oktatás után Bécsbe küldte, ahol a Belvederében festmények másolásával foglalkozott. Raffael Mengs egyik festményének másolata annyira megnyerte br. Baldácsy Antal dúsgazdag főúr tetszését, aki 1859-ben meglátogatta a pápai kollégiumot és annak tanárai közt Váli Ferencet, hogy fölajánlotta, hogy kiküldi Olaszországba festészeti tanulmányok végzésére, mert azt a tehetséget, amely a másolatokban is megnyilatkozott, kár volna parlagon  hevertetni.

A főúri mecenás ajánlata azonban már megkésett; Váli Mária akkor már jegyben járt Peti Józseffel és vőlegényéhez való ragaszkodása sokkal erősebb volt miden művészi becsvágynál. Így az a sokat ígérő próbálkozás, melynek néhány jól sikerült arcképben a pápai főiskola díszterme is őrzi emlékét, nem fejlesztetett tovább.

Peti József, akinek 1859 szeptember havában esküdött hűséget Váli Mária, kiváló tehetségű tanár volt, ki a magyar bölcsészeti irodalom terén kétségen kívül mélyebb nyomokat hagyott volna, ha a korán föllépett és elhatalmaskodó tüdővész véget nem vet fiatal életének. Nem is teljesen 3 évi együttlét tán 1862 augusztusában özvegyen maradt Váli Mária, kinek fájdalmát tetézte még az is, hogy kisded gyermekét az apa halála előtt vesztette el, s így férj és gyermek elvesztése után, magányosan tért vissza abba a házba, melyből alig 3 évvel azelőtt boldog remények közt távozott. Hogy mily kegyelettel őrizte rövid házasságuk boldog emlékeit, jutatja elhatározása, hogy férje halála után gyászruháját le nem vetette, s 54 évi özvegység után oda vitette porait, ahol férje hamvai nyugosznak, a pápai temetőbe.

Aki azt az életet, amelyet Váli Mária ettől az időtől fogva szülei, majd ezek elhunyta után szeretett unokahúga, Ihász Lajosné szül. Jókai Etelka körében eltöltött, közvetlen közelről látta, megérti, hogy miért nevezhette őt Jókai Mór a gyermeki, a hitvesei, a rokoni szeretet mintaképének. Életének úgyszólván minden óráját arra szentelte, hogy előbb szüleinek legyen hanyatló korukban vigasztalásuk és enyhülésük, majd kedves unokahúgának és ennek férjének, Ihász Lajosnak rokoni barátnője s végül nevelt s fogadott gyermeküknek, Jókai Ihász Miklósnak igazi nevelőanyja. Viseletében puritán, gondolkodásában egyenes, szívjóságában páratlan, - így élte le életének utolsó évtizedeit, áldást hintve arra a környezetre, amelyben élt s általában mindazokra, akiknek vele érintkezniök alkalmuk volt.

Ha ezek a vonások életéből magukban megadják a jogcímet arra, hogy most elhunyta után szélesebb körben tegyük ismertté nevét, kötelességünké teszi ezt az a már előbb említett körülmény, hogy Váli Mária élete utolsó évtizedeiben megírta emlékiratait, mely a Jókai családra és annak legkimagaslóbb tagjára, koszorús költőnkre rendkívül becses adatokat foglal magában, melyeknek egy részét, az első kötetben foglaltakat Mikszáth Kálmán is felhasználta Jókai Mórról írott életrajzában.

Alig fejezhette volna be az elhunyt úrinő életét méltóbban, mint ezeknek az emlékiratoknak megírásával. Az utolsó negyedszázad, melyet unokahúgánál, Ihász Lajosnénál töltött el, előbb azok hathalmi, majd lőrintei birtokán, a csöndes, már a szenvedésektől is megtisztított lélek visszaemlékezésének ideje volt. A nagy Bakony nyugoti lejtőjén elterülő szép birtok, s a földesúri lakás csöndes nyugalma – s a kedves környezet, melyben élt, ihlették meg lelkét és töltötték el azzal a vággyal, hogy az aggkor visszaemlékezéseit ezeknek följegyzésére használja föl.

Így írta meg emlékiratait, melynek két kötetben emlékirat-irodalmunknak kétség kívül egyik legértékesebb művét fogják képezni. Tekintettel arra, hogy az emlékiratok főleg Jókai Mórnak személyével foglalkoznak, és az elhunyt költő második házasságával kapcsolatban sok olyan mozzanat merült fel, melynek a közönség elé tárása ma még egyeseknél fájó érzéseket kelthetne, a finom lelkű írónő úgy intézkedett, hogy a kéziratok a nemzeti múzeumban tétessenek le, és csak 30 év múlva, a nagy költő halála után, tehát 1934-ben legyenek publikálhatók, ha közzétételüket szeretett unokaöccse, Jókai Ihász Miklós alkalmasnak fogja találni.

Ezt az intézkedést, mint a nagylelkű nő egyik végső rendelkezését, bármennyire kívánatos volna is egy teljes Jókai monográfia szempontjából megváltoztatni, tiszteletben kell tartanunk. Az idő a maga gyors futamával úgyis hamar elhozza azt a napot, amikor az emlékiratok kiadhatók lesznek és meg vagyok győződve, hogy akkor, amikor Jókai teljes képének megrajzolásához ezek is átszolgáltatják a maguk becses anyagát, a halhatatlan költő neve mellett élni fog szerető és szeretett unokahúgának, Peti Józsefné szül. Váli Máriának a neve is.

Forrás: Pápai Hírlap XII. évf. 24. szám Pápa, 1915. junius 19.