A lábaid még friss tavaszba’ járnak.
Fejed felett felhőtlen, nyájas ég.
Tied a fény, a tiszta álmodások:
És kék szemedben mégis könnyü ég.
Te maga vagy az ifjuság, az élet,
Te maga vagy a nyiló kikelet:
S mint vándor, aki rengetegbe téved,
Úgy bolygasz itt a zöld mezők felett…
Én nem tudom, hogy bársony homlokodra
Melyik világból szállt alá boru.
Én nem tudom, hogy ifju vágyaidra
Hogyan fonódott tövis-koszoru…
Csak azt tudom, hogy én is sirva járok,
És napsugárt esd küzködő imám…
Hogy nékem is van, akit szivbe zárok:
Egy névtelen, nagy, bús tragédiám.
Én nem tudom, hogy álmaid királyát
Melyik vidékről várja bús szemed.
Csak azt tudom, hogy lelked szép sirályát
Az én hajómon nem pihenteted.
Én nem tudom, hogy sorsom vak szeszélye
Hová sodorja árva lelkemet,
Csak azt tudom, hogy itt a földi létbe’
Nem leszek boldog soha
nélküled.
Forrás: Pápai Hírlap
XII. évf. 19. szám Pápa, 1915. május 8.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése