Scossa Dezső: Az angyal

- Menj aludni kedvesem, majd én itt maradok.

Gyengéd férfihang mondá e szavakat, mialatt a bölcső mellett ülő fiatal asszonykára hajolt és homlokát ajkával érinté. Csak tagadó fejrázást kapott feleletül.

- Menj kicsikém, hiszen már éjfél elmúlt – kérte ismételve. – Tönkre akarod magadat tenni Mariskám?

Az éjjeli lámpa homályos világa éppen az órára esett – valóban, éjfél már elmúlt.

- Nem, nem, engedd, hogy itt maradjak Aladár. Duduska nagyon beteg! – mondá a fiatal anya s az álmatlanságtól beesett szemeit kérőleg emelte férjére.

Aladár szótlanul kezdett járkálni a szobában, majd megállt, hogy feleségét ismét hiába kérje. Lépteinek zaját elvette a puha szőnyeg s a síri csendet csak az óra ketyegése meg a Duduska nyögése szakította meg olykor-olykor. Szegényke megint nagyon nyugtalanul töltötte az éjet. Már a harmadikat tölti így, már három napja virraszt mellette a fiatal apa és a még fiatalabb anya, de ez az éjjel talán a legrosszabb volt. Hiába adták be neki az orvos által rendelt gyógyszert, hiába altatták nótával, hiába oldották meg pólyáját, hogy szabadon mozoghasson, hiába vették foganatba a nagymama óvintézkedéseit, hiába volt minden – a kis Dudus egész éjjel sírt, jajgatott, hánykolódott. Istenem, mennyi bajt, mennyi kínt okozott már most is, mikor még örömet nem is tudott szerezni.

- Oh, csak tudnám mi baja – sóhajtott fel a fiatal anya, hallgatva, figyelve a kis gyermek mozdulataira. Mikor Duduska fájdalmában feljajdult, ráborulva kérdezgette: - Hol fáj? Mid fáj? Angyalom, egyetlen kis fiam, mondd meg a mamának, mondd meg!

És mintha ő is érezte volna azt a kínt, amiről a picike nem tudott számot adni, ő is sírt, kérő szókat suttogva és gyermekét forrón magához ölelve. A kisgyermek megszűnt hányódni, nem jajgatott többé, - mintha tudta volna, hogy a szerető anya ölében van.

Sírása mind halkabb lett. Nyugtalansága megszűnt. Egyszerre csak elaludt. Mariska már csak a kis kebel pihegésére figyelmeztethette férjét. Aladár pedig felhasználva a kedvező alkalmat, ismét nyugodni küldte. Ez egyszer nem is mondott ellent, a gyermeket óvatosan a bölcsőbe tették s mielőtt bodros fejkötőbe bújtatott kedves feje eltűnt a hálószobában, újra meg újra visszafordult:

- Ha felébred, felkölts!... De igazán felkölts! – mondá.

Aladár leült a bölcső melletti karosszékbe kevesebb türelemmel, de nagyobb nyugalommal s a lassan múló perceket számolva elgondolkozott. Minő különös is volt az ő helyzete, mily megmagyarázhatatlan hatalom volt az, mely bő hálóköntösben, nagy papucsokkal odaszegezi ahhoz a kis bölcsőhöz, melyben az a kis jószág lélegzik. Ha-ha-ha! A büszke világfi, ki még egy év előtt a parketten, jégen és aszfalton egyaránt diadalokat aratott, ki a mulatságoknak, versenyeknek kiegészítő része, a „társaság”-nak elmaradhatatlan kelléke volt, - most altató dalokat dúdolt, az alig múltról emlékezetében maradt dallamokat fütyörészte s hol kezével, hol lábával igyekezett ringatni a bölcsőt úgy, hogy magának is legyen egy kis kényelme. Ah, ha most Cesarin vagy Amanda látná!... Bizonyosan kinevetnék, nem hajolnának meg az apai érzelem hatalma előtt, nem, kinevetnék, gúnyos, bosszúálló nevetéssel, aminőt a rosszakarat meg a szánalom sugall!

És Aladár kényelmetlenül érezte magát. Szívében nem vert még gyökeret a mindent magában foglaló szülői szeretet s mikor tekintete a vígan lobogó tűzre esett, szinte látni vélte azt a szétnyílt pici száját, azt az imádandó apró nyelvet, azt az arcot,mely kacag és melynek szemeiben mégis könnyek csillognak – ah, ez megrázkódtatta s érezte, hogy a vér fejébe tódul.

... Eh! hiszen azok az álmok régen eltűntek már. Emlékeiket is elszórta, megégette, mikor azt a másikat, aki igaz szeretettel csüggött rajta és boldoggá tette... nőül vette.

A kis Duduska nyögdécselt, Aladár csitítva hajolt föléje:

- Csitt, csitt, te kis imposztor!

Félt, hogy a kismamát fölébreszti.

Künn a szél sivított s az esőcseppeket erősen vagdalta az ablaktáblákhoz. Milyen jó, akinek ilyenkor van hova bújnia, milyen jó, hogy volt valaki, akiről neki kellett gondoskodni... És ez más lapra fordította gondolatait.

Ez a lap volt a legderültebb, legfényesebb, pedig nem volt rajta egyéb, mint egy mindent magában foglaló, mindent kifejező édes név: Mariska, a kis feleség. Feltűnt előttük ismerkedésük pillanata, a gyors keringő, melyben szerelmét fülébe súgta, aztán a félelem, aggodalom, míg végre megváltotta az az angyalszelíd arc, a szemérmes, lesütött szemek,melyekből kiolvasta a szót: „igen”. Azután az eljegyzés, az esküvő, a nászutazás boldog órái és végre az a kis fészek, melyet együtt alkottak s mely fölért egy mennyországgal... Oh, kárpótolta ez mindenért, amit elveszteni vélt: ifjúi kalandokért, barátok közt eltöltött estékért, fizetett szerelemért, mindenért!...

Észre sem vette, hogy az ablakon világosság tör át. Pedig alig várta a reggelt, hogy maga fusson az orvosért, mert most már maga is félt, maga is aggódott a Dudus állapota miatt. Átlépett a küszöbön s óvatosan betette maga után az ajtót.

Éppen akkor érkezett a nagymama, ki odakünn egymás után tette le magáról a kalapot, kesztyűt, bundát, mialatt folyton beszélt és kérdezősködött.

- Rossz éjszakátok volt, ugye? Gondoltam rátok. Én se aludtam, megint olyan bolond álmaim voltak. Hát Mariska hogy van? Már megnézem a kisfiút.

És ment egyenesen a hálószoba felé – Aladár alig bírta visszatartani. Reggelihez ültek. Milyen nagyon hiányzott,aki a kávét rendesen elkészíté, megcukrozta, meg is édesíté! Hol van az a boldog idő, mikor vörös sávos hálóköntösében, üde piros arccal, igéző szemekkel megint ott fog ülni helyén, melyet most a nagymama, jobban mondva az anyós foglalt el? Majd ha Duduska meggyógyul, igen, akkor megint minden jó lesz – és Aladár elsietett az orvoshoz.

Az orvos sietve megérkezett. Az előszobában ledobta felöltőjét, megtörülte elhomályosult szemüvegét s aztán komoly, ünnepélyes arccal lépett be ahhoz a kis beteghez, aki több bajt okozott neki akármelyik nagynál. A nagymama már odakünn megostromolta, apellált lelkiismeretére, orvosi becsületére emlegette leánya boldogságát. Őt néhány vállvonítással kielégíthette; hanem mikor látta azt a szép nőt a bölcső mellett sírva, szomorúan, bizony-bizony ingadozott és szívében a tudomány szavain kívül más is megszólalt.

- Hogy van a kis beteg?...

- Beteg, nagyon beteg – szakítá félbe szemeit törülgetve a fiatal anya.

- Hm, hm, nézzük csak – mondá a gyermeket vizsgálva. Azután megtapogatta üterét, hallgatta érverését és belenézett torkába.

- Bizonyos, hogy meghűlés, ugye doktor úr? – kérdé a nagymama.

- Igen, igen, meghűlés – hebegte az orvos.

- Nem gondolja, hogy talán a dajka? – kérdi megint az előbbi.

- Hm, hm a dajka... – volt rá a felelet.

Tudósabban, okosabban még a delfii orákulum sem intézte el jóslásait. A habozás, bizonytalanság, kapkodás, mely az orvos minden mozdulatában nyilvánult, egy cseppet sem volt bizalmat keltő és a nagymama kötelességének tartotta a kérdezősködést.

- Továbbra is beadjuk a gyógyszert? Ne próbáljunk talán egyebet? Hiszen ez nem használ. Édes doktor úr, gyógyítsa meg az unokámat! – És az éltes nő arcán csak úgy peregtek le a könnyek.

Az orvos gyorsan írt egy vényt.

- Tessék ezt reggel és este beadni – mondá s kalapját felvette.

Mariska szótlanul kísérte az előszoba ajtajáig. Az orvos igyekezett megnyugtatni:

- Legyen nyugodt nagysád, gyermekbaj..., mindenkinek keresztül kell menni rajta. Veszély nincs, biztosom.

A feléje nyújtott kezet hevesen megrázta és távozott. ah, mily puha kéz volt az!

Aladár csak délben tért vissza, izgatott és nyugtalan volt. A hivatalban nem találta helyét, nem volt türelme dolgozni, levegőre volt szüksége, hideg, jó levegőre, mely felüdítse s az álmosságot kiverje a szemeiből. Elment a Duna-partra sétálni s mintha csak a végzet rendelte volna, minduntalan valami ismerőssel kellett találkoznia, mindegyiknek el kellett mondania:

- A kisfiam beteg, a feleségem nem érzi jól magát.

És ez föllázította. Hát még mikor olyanok jöttek eléje, kikkel nem találkozott, mióta apa volt, akik gratuláltak neki, hogy fia van – oh, mintha csak gúnyolni akarták volna, hisz az ő fia beteg volt, nagyon beteg. Menekült a klubba, hírlapokat akart olvasni, de a betűk összefolytak előtte, gondolata újra és mindig visszaszállt ahhoz a kis bölcsőhöz, abba a kedves fészekbe.

Így jutott haza. A nagymama kérdezés nélkül elmondta, hogy a Duduska egész délelőtt rosszul volt. Azután ebédeltek! Minő ebéd, szent Isten! Hol az egyik, hol a másik ugrott fel, megnézni a gyermeket. Az ételek érintetlenül vándoroltak vissza, a hálószobából pedig kihallatszott a kis beteg velőtrázó sikoltozása.

Ebéd után Aladár az ablakhoz állt és nézte, mint szitál a hó nagy pelyhekben a sáros utcára, mint fogy a nap, lassan-lassan homályba burkolva a várost. Aztán Duduskát odatolták bölcsőstül a meleg kályha mellé s addig ringatták, csitították, míg végre szépen elszunnyadt. Mariska mellé ült a nagy hintaszékbe, odanyújtva kezét férjének, ki odaült mellé. Megint ott volt hát mellette a rózsás arcú kis feleség, ugyanabban a fehércsipkés hálóköntösben, vörös szalaggal hajában és nyakán a kicsiny aranykereszt. Milyen régen nem ültek így egymás mellett, pedig milyen jó volt így ülni! És Aladár a bölcsőre fordítá tekintetét, mintha azt akarta volna mondani:

- Az az oka, nem én.

- Nézd csak, milyen szépen alszik – mondá Mariska, mintha megértette volna.

Csak azt érezte, hogy férje kimondhatatlan gyöngédséggel öleli át és kezét ajkához emeli.

- Istenem, milyen furcsa lesz, ha a Dudus megnő. Gondold csak, már tíz esztendő múlva is, ha iskolába jár.

Aladár mosolyogva bólintgatta fejét.

- Oh, én már akkor régi divatú fejkötőt hordok, te meg öblös pipával jársz majd itt, mint egy pasa, ugye? – és egészen belemelegedett a jövő rajzolásába. Hát te nem is örülsz majd a fiadnak? – kérdé kis szünet után.

Férje lassan a bölcsőhöz hajlott, hallgatta a kisgyermek lélegzését... mintha azt akarta volna mondani:

- Igen, minden úgy lesz: ha a Duduska meggyógyul!

És ennél a pontnál mindig megakadtak, akárhonnét indultak ki. Mindig csak erre kellett visszatérniök.

- Magas karcsú, büszke tartású férfiú lesz, nyílt homlokkal, tüzes szemekkel, kinek szava nem vész el nyomtalanul, kinek tetteit példaképpen követik – folytatá Mariska lelkesülten s ábrándos szemei szokatlan fényben tündököltek. Legjobb lenne, ha katonát nevelnénk belőle. Mily szép hivatás lehet, küzdeni a hazáért, szabadságért... Oh, Aladár! Én spártai anya lennék.

- A katona, lelkem, most csak gép és zsoldos – felelé férje, mintha őt is elragadta volna képzelete.

- Legyen tehát államférfi, reformátor, ki átalakulásokat teremt és akit századok múlva is emlegetnek a késő unokák...

Ily nagy fiat akart ő, és nem is vette észre, hogy férje mosolyog tervein.

- Vagy legyen író, tanár, ki eszmékért harcol, kiben nemzete jelleme tükröződik – folytatá. – Kell-e szebb hivatás, mint fényt, világosságot szórni a tudatlanság éjjelébe, saját eszméinket gyümölcsözni látni, oktatni, tanítani, nagy és jeles műveket alkotni?

Tekintete a bölcsőre esett s megrázkódott, mikor álmainak, terveinek kivivőjét ott látta feküdni a bölcsőben, olyan kicsinyen, olyan haloványan, mintha lehetetlen volna belőle valami nagynak létrejönnie. Félénken húzódott férje keblére és boldogsággal tölté el a gondolat, hogy az ő biztos támasza annak szívében van. Elcsendesedett, nem tervezett tovább, hiszen majd ráérnek arra:

- Mikor a Duduska meggyógyul!

Csend következett be. Aladár átölelve tartá nejét. Kis idő múlta az előbb még oly beszédes asszonykának csak a pihegését hallotta – elaludt szegényke, elnyomta a kimerültség.

A tűz magasan fellobogott, aztán megint összezsugorodva apró sziporkákat lövellt, melyek fényes karikákat képezve sorjában szálltak fölfelé s eltűntek nyom nélkül, mint a buborék. Majd kisebb-nagyobb lángnyelvek képződtek, eszeveszett táncot járva a fahasáb rostjai között s aztán sietve tűntek el, olyan rejtélyesen, olyan titokzatosan, mintha ki akarnának vinni, el akarnának csenni valamit.

A kis Duduska elaludt, elaludt örökre... Felszállott az égbe angyalnak.

Forrás: Magyar Dekameron elbeszélések 23-32. l.  Összeállította Hevesi József. Budapest, 1893. Singer és Wolfner kiadása