Rimay János (1570-1631)

Ha újkori költészetünk élén nem állna oly látványosan, oly váratlan csillogással Balassi Bálint, akkor bizonnyal Rimay Jánost mondanók a magyar reneszánsz legnagyobb magyar nyelvű költőjének. Nevét és költői egyéniségét elhomályosítja Balassi közelléte. Személy szerint is Balassi közelében nőtt fel. 

A nemes Rimay család familiárisként (azaz szolgálónemesként) élt a főúri Balassi nemzetség árnyékában. És Balassi Bálint fedezte fel a tizenkét esztendős Rimay János értelmességét, tehetségét és lelkes tanulóhajlandóságát. Maga mellé vette, lelkének nevelője lett; a serdülő ifjú afféle ifjú titkárként, majd egyre inkább bizalmas barátként élt a túl kalandos életű nagy költő mellett. Majd egész életében eltellett mesterének bámulatával.

Pedig emberi, művészi egyéniségük miben sem emlékeztet egymásra. Legföljebb a költészet és a műveltség feltétlen szeretetében osztoznak. De a féktelen Balassival szemben Rimay nemcsak szelíd és békülékeny, hanem mások ellentéteit is mindig elsimítani igyekvő embernek bizonyul. Ez a tulajdonsága teszi később igen alkalmas diplomatává. Nem szereti a Habsburgokat, de igyekszik békességet szerezni nemzete és uralkodója közt. Még a törökök iránt is a megbékélés híve. Ez teszi nagyon is indokolttá, hogy több ízben is ő legyen az erdélyi fejedelem konstantinápolyi követe. Lelkesen szolgálja Bocskait is, Bethlent is, később jó barátságban van I. Rákóczi Györggyel, de közben levelező jó viszonyban áll a protestánsok fő ellenfelével, Pázmány Péterrel is. Alsósztregovai kúriája a Balassi utáni magyar költészet otthona. Ha a gazda nem jár éppen hivatalos megbízatással Konstantinápolyban vagy Velencében, akkor szinte irányítója az egész magyar irodalomnak. Mindenki kedveli, mindenki józan bölcsnek tartja. Ő pedig hirdeti feledhetetlen mesterének, Balassi Bálintnak költői nagyságát, pompás latin levelekben írja meg úti élményeit, köztük a török szultáni udvar életét, írja gondosan cizellált verseit, neveli az ifjabb költőket, köztük unokaöccsét, Madách Gáspárt. Idővel tőle örökli a sztregovai otthont a Madách-nemzetség, amelynek majd kései leszármazottja lesz Az ember tragédiája költője.

Fontos történelmi és kultúrtörténeti jelenség a latin levélíró és a békülékeny politikai író is. De már a maga kora is mindenekelőtt a példaszerű költőt látta benne, aki a legméltóbb folytatója Balassinak.

Valójában költői egyénisége is nagyon idegen Balassi egyéniségétől, habár nemegyszer tudatosan utánozza mesterének versformáit, sőt éppen ő teszi programszerűen divatossá emberöltőkre ezeket a formákat. De a kirobbanó, mindig természetes, a népnyelvhez közel álló, közvetlen őszinteségű Balassival ellentétben Rimay mindent túlcsiszoló, a ritka szavakat és kifejezéseket kedvelő, tudós és míves költő. Balassi igazi reneszánsz művész. Rimay művészete a manierizmustól a barokkig terjed; a reneszánszból származik, de bonyolultabb és csináltabb. Hasonlatai szemléletesek, de keresettek, rímei túlontúl élesen kicsengőek, érzelmei művi úton túlhajtottak. Balassi hatással van az egész irodalomra, de nem irodalmi vezér. Rimay irodalmi vezér, aki eszményt csinál Balassiból.

Balassi halálakor lépett az irodalom terére. Huszonnégy éves fiatalember volt akkor. Versciklust ír Balassi emlékezetére. Majd ő adja ki Balassi összegyűjtött verseit, és előszót ír hozzá. Ebben mintegy irodalompolitikai programként jelenti ki, hogy Balassival kezdődik az új korszak a magyar irodalomban.

Közben latinul is versel. Ő írta például Bocskai verses sírfeliratát is. Magyar versei jó ideig főleg vallásos jellegűek, a zsoltárok témavilágában. De egyre jobban megtalálja a saját hangját. A veszedelemben élő nemzet aggodalmát fejezi ki, legnagyobb erővel az Oh szegény megromlott s elfogyott magyar nép kezdetű elégiában. Furcsa módon ezt a verset sokáig Balassi művének tekintették, holott Balassi hiteles versei között nincsenek ilyen kifejezetten politizáló tárgyúak. Ez a nemzetféltő költészet már-már Zrínyit előlegezi.

Költészete akkor bontakozott ki teljes gazdagságával, amikor közéleti tevékenységet már ritkábban vállalva, javarészt otthon él Sztregován, könyvei és barátai körében. Itt alakítja ki azt a bölcs és bölcselkedő irodalmi magatartást, amely egy gazdag élet tapasztalatai alapján mintegy példát akar adni a művelt emberhez méltó életre. Szinte természetes, hogy egy ilyen mértéktartó életbölcsesség Horatiusban találja meg a maga klasszikus példaképét.

Látszólag el sem lehet képzelni nagyobb különbséget életeszmény, költői példaadás terén, mint a lángoló, féktelen Balassi személyes emlékezete és a programszerűen mértéktartó, derűsen békülékeny Horatius között. Rimay egyik igen egyéni sajátossága, hogy összhangot teremt a vitézi élet és az elhúzódó élet eszménye között. Számára a vitézi halál ugyanolyan szép, mint a harcok elől való óvatos elhúzódás. Ilyenformán persze a világ minden jelensége inkább figyelni való látvánnyá válik, mintsem beavatkozásra hívó életalkalommá. Rimaynál minden össze tud békülni. Az élet nála szüntelen szerelem, de óvakodik a pusztító szenvedélytől. A nagy érzésekből nagy rímlehetőségek lesznek. Balassinál az élet a fontos, azt fejezi ki szép versben; Rimaynál az élet is jó alkalom arra, hogy szép versen munkálkodjék a lélek.

Közben két szemmel figyeli a világot. Tudja, mi van a világpolitikában, tudja, mi van a tudományban. Nem érdektelen, hogy az egyik versében arról beszél, hogy a világ gömbölyű, mint egy labda, és minden, ami van - mozog. Ez Galilei világnézete, és Rimay első kézből tudhatott erről, hiszen járt Velencében, ahol Galilei kísérletezett abban az időben. A tudomány és a hatóság még sokáig vitatkozott a Föld gömbölyűségén, de Rimaynak ez már természetes. Alighanem ő volt az egész világirodalomban az első galileiánus költő, anélkül, hogy ezt hangsúlyozta volna. De soha semmit sem hangsúlyozott, ami másokban megbotránkozást kelthetne. Még haladó is feltűnés nélkül tudott lenni.

Rimay igazi késő humanista költő. Már nem az eszmékért harcolók fajtájából, még kevésbé a tudós kalandorokéból. Ő azt keresi, hogy miképpen találhatja meg az ember a földi boldogságot. És ezt a visszahúzódó, művelt, tudománynak és múzsának élő magánéletben véli feltalálni, a veszélyek kerülésében, a bensőséges otthonban, a békülékenységben. A magyar történelem egyik legveszélyesebb korszakában a veszélyek elkerülését tudja életeszménynek. Miközben politikusabb költő, mint a csatatéren életét adó Balassi; miközben tudományos világnézete haladóbb, mint ebben a korban nemhogy nálunk, de egész Európában a legtöbb emberé; miközben diplomataként egymásra fenekedő hatalmak között igyekszik békességet szerezni, nemegyszer veszélyekbe sodorva magamagát is.

S mindehhez tegyük hozzá, hogy igen-igen kellemes költő. Verseit jó olvasni: szerelmes képei elgyönyörködtetnek, rímei elbájolnak, ritka szavai és keresett szóképei derűs meglepetéseket szereznek.

Verseinek hitelességével idővel sok bonyodalom támadt. Költeményeinek egy részét Balassinak tulajdonították; viszont Madács Gáspár eléggé lapos költeményeiről azt hitték, hogy Rimay írta. Levelei és politikai iratai olyan kultúrtörténeti dokumentumok voltak, hogy mellettük később alig vették észre a maga korában népszerű költőt; majd elsősorban latin nyelvű verseire figyeltek. Így azután homályba borult költői arca. Latin versei meg sem közelítik Janus Pannonius nagy költészetét. Magyar verseire pedig árnyékot vetett Balassi túlontúli közelsége. A tudománynak kellett kibogoznia ebből a szövevényből Rimay János hiteles verseit. Nyilván sok el is veszett azok közül, amelyek életében vagy röviddel halála után nem jelentek meg nyomtatásban. Hanem az a gyűjtemény, amely most már a birtokunkban van és bárki olvashatja, bizonyító erővel rajzolja elénk ennek a kitűnő költőnek jelentékeny művészetét. 1570-től 1631-ig élt. Csak Balassi halála után lép az irodalom terére, és amikor meghal, Zrínyi még kisfiú. A két túl nagy árny elhomályosítja az övét, de azért ne feledjük el, hogy Balassi után és Zrínyi előtt ő volt a legjobb magyar költő.

(Forrás: Hegedűs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka 17-20. old. – Móra Könyvkiadó 1976.)