Befutta sirodat a tiszta téli hó,
Alig-alig látszik fejfád ága ki, -
Mint egy mozdulatlan, fehér oczeánból
Az elmerült sajka törpe roncsai.
Szirt ez a kis halom, melyen
szétzuzódott
A jövendők elé hajózó remény;
Itt vagyok, itt állok ütköző ormánál,
Sivatag roncsok közt roncsolt szivvel
én.
Szeretet ünnepe, örömök szép napja,
Karácsony, karácsony! gyász lettél
nekem:
Liljom-lengésednek, galamb-kaczajodnak
Nem örülhetek már többé, gyermekem!
Nem tudok örülni, szeretni sem tudok
Oly mélyen, oly tisztán, drágám,
nélküled:
Azt a más kettőt is csak félve
szeretem,
Amióta téged elvesztettelek.
Követelő szóval kérdezgetik otthon,
Váltig tudakolják: Margit hova ment?
Keserves a sürü „hol van?”-ra felelni –
Az égre mutatok s szólok: „Odafent”.
Pedig jól tudom, hogy ott lent vagy a
földben
S tompa nyugalomban, mélyen alszol ott,
Nincs többé fájdalmad, nincs többé
örömöd,
Nincsenek álmaid, sem karácsonyod.
Mégis, szivem unszolt s titokban
kihoztam
Zöld fenyőgalyakból készült koszorum:
Sirhalmod ez estén ne legyen oly árva,
Ormára boritom védőn, szomorun.
S felgyujtom szivemet égő fájdalommal
Koszorudra sirom hű könnyeimet:
Lobogjon fölötted szeretetem gyásza
karácsonyi lángok pompája helyett...
Forrás: Endrődi Sándor összegyűjtött
költeményei 1867-1897. II. kötet. Bp. az Athenaeum Irod. és Nyomdai R.T.
kiadása 1898.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése