Őszutó
12-ke volt. az orvos kétkedve hagyá el Vecséri
Lajos szobáját; vele a lépcsőkön találkozám.
„Ha
reggelig életben marad – mondá a tisztes öreg elválási üdvözletem után -, úgy
tán remélhetünk.”
Aggályos
érzettel léptem barátom szobájába, kit szenderegve hívék találhatni.
„Éppen
jókor jössz barátom – kezdé csöndesen a beteg -, csak rövid idő még... és
szenvedéseim megszüntek.”
„Ne
képzelegj” – vigasztalám forró részvéttel, de tekintve síri halvány arcát,
melyről minden ifjúsági pír és élénkség eltűnt, még fogamzott eszméim is
megsemmisültek, egyedül történhetendő halála foglalkodtatá elmémet.
„Látod
azon arcképet – szólt Lajos a zongorája fölötti föstvényre mutatva s bágyadt
szemeiben egy boldogabb hajdankor üdvsugára töredezett -, Mari képe az, a
legjobb, legszelídebb leányé, milyent az ég viszonos szerelme ad földünknek
mátkaajándékul.”
Itt
néhány érthetetlen szavat dadogott, pilláit ónsúlyú nehézség fogá el, az
ábrándozó betegen édes szender von hatalmat. Ágya mellé települék, s nehogy a
gyertyafény vakító ragyogása őt álmában háborítsa, ellenzékkel távolítám tőle a
világosságot. Ekkor tekintetem a szobának azon homályos részére vetődék, hol a
leány mellképe függött. Ily élethű ecsetlést, mondhatom, sohasem láték. Az
ibolyakék szemeket sötét hajfürtök árnyazák be, melyeknek gyászszíne kitűnő
ellentétben tetszék hófehér ruhájával. Arcain is mondhatlan nyájasság ömlék el
s még a holt vásznon is mosolyogni hívém őt.
E
lénynek különös befolyással kellett lenni barátom élettörténetébe, mert ha
esetleg az arcképről tudakozódám, rögtöni eltéréssel mást von beszéde tárgyaul;
szemei ilyenkor elsötétültek, percekig tartó búskomolyság szomorítá, néha
könnyezett is. Ezt tapasztalva, többé a leányról nem kérdezősködém. Most
azonban, midőn tán élete végpercéhez közelg; midőn félszázados elválásra nyomom
tán ajkaira a baráti búcsúcsókot, egy boldogabb világban egymást újólag
látandók: midőn ölelő karjaimból hosszú, mérhetlen hosszú távban szakad:
kíváncsiság, neme a tudvágynak fogott el a valót teljes miségében kipuhatolni.
– Még egyszer tekinték futólag az arcképre: hideg borzadály futott el, miért?
nem tudhatom.
Éji
tizenegyet ütött. Barátom ágyvánkosai közül fölemelkedék, körültekintett.
„Ah,
ismét csalódás – rebegé metsző gúnnyal -, mily szép álom volt, mily égi
látomány!”
Én
jobbulása felől kérdezém, ő fejével ellenkezőt inte. Gondolatokba süllyedt;
aztán reám tekintve egy eszmecikázat látszék átvonulni agyában.
„Egyedül
neked fogom nyilvánítani leélt korom eseményeit, ki oly hűn ragaszkodom
hozzám.”
Szólt
s bizalomteljesen nyújtá kezét. Hevesen szorítám azt meg: e néma jellel, úgy
tetszett, többet eszközlék bármily érzelgő szónoklatnál.
Néhány
pillanatig a huzamos szólásra erőt gyűjtve szomorúan kezdé:
„Éppen
nyolcéves lehettem, midőn gazdag szülőimet azon gondolat szállá meg, hogy
utazásban keressenek szórakozást. Nekem, egyetlen gyermeköknek, oldalukat nem
vala szabad elhagynom. Felkészülénk tehát a legszebb tavasz közepén és atyám
több napi gondolatmeghagyása után Stájerország havas bércei felé vevők utunkat.
A hajnal tiszta volt, midőn kastélyunk falaiból kiköltözénk; egy csillagot
láték még a magasban, de a pirosló reggszürkület hamar elhalványítá fénytüzét.
Egykedvűleg vonultam a sebesen robogó kocsi szögletébe, hisz még gyermek
valék.”
„Már
kékülni látók a meredek bércfokokat; minden nap, minden óra közelebb vitt
célunkhoz. A mosolygó tájak festői változékonysága, melyeket bársonysima zöld
borított; a népszokások itt-ott feltűnő sajátságai, a ruhák különfélesége, mely
majdnem minden helyütt valami újat s mások előtt tán nevetségest láttatott,
gyermeki kedélyemet is gyönyörködteték. S ha olykor a regg hűsében viruló mezők
smaragdszőnyegén mélázó fuvolyahang rezgett a nyárkörzött pásztor terebélye
alól s éledő mozgásban ringatá az éji ködhomályból bontakozó messze vidéket,
vagy bájhangú csalogány zengzete költé a berek szunnyadó lakóit: édes andalodás
fogott el, nem akarva is figyelőbb levék s mondhatlan érzet cikázza át gyermeki
keblemen. S midőn gyönge tagjaim áthatva a nap melegéből, lankadtan meredtek
szemeim a mérhetlen messzeség űrébe s az óhajtott hűsítő éj barna fátyolával
komoly csöndet varázsla a kihaltnak tetsző város utcáira, hova érkezénk:
szívemet eddigelé ismeretlen vágy izgatá, képzeteim magasbra törekedni akar
szárnyalást igényeltek, gondolatom sokasbult, a természet nagyszerűségét
csodálám.” –
Az
ég keleti oldalán rózsafény derengett, azúrkék boltozatát egy föllegcse sem
homályítá, tiszta volt az, mint teremtése első percében. Újult erővel hagyák el
lovaink a vendégház kapuszárnyait, a temető felé haladva, mely többnyire az
országutak mellett látható. Egy újonnan felhányott sírdomb kereszténél kis
leányka térdelt, kezeit esdőleg kulcsolván össze; kék szemeiben ártatlanság
hajnala fakadozott. Egyszerűmez övezé karcsú termetét, s bár kíváncsiságát
robogó kocsink zöreje felizgathatá, figyelmét egyedül a hanton s az amellett
térdelő öregen látszék központosítni. A kereszten mezei virágokból fűzött
koszorú tarkállott. Én közönyösségem dacára szívemet hevesbben érzém dobogni. E
jelenet azonban nemsokára feledve lőn.
Vasárnap
volt; a harmadszori harangszó egészen megtölté a székestemplom falait
ájtatoskodókkal. Midőn az egyházi szertartás bevégződék, egy vak öreg tipegett
le a márványlépcsőkön, kis leánykától vezetve. Ősz fürtök boríták fejét;
ruházata kopottsága rossz sorsára mutatott. Egy oldaloltár előtt, hova
kalauzától kísérteték, térdeire ereszkedett, hő fohászok röppentek ki buzgó
ajkai alól. A leányka, kiben szülőim azonnal felismerék a temetőben látottat,
szerinte imádkozott. Mintegy óranegyed után a férfi fölegyenesedék, a szabadba
menendő. Szülőimet mélyen látszott érdekelni e jelenet.
Három
napot tölténk a fővárosban s a negyediken délutáni három órakor útnak indulánk,
magyar hazánk felé sietendők. A temető mellett kelle haladnunk. Ekkor halk
zokogást hajta felénk a csöndes lebel. Szülőim a sírkertbe kívánkoztak, e
vidéken divatozó eltakarítást megszemlélendők. A kocsi megállt, leszállánk.
És
a kis leánykával harmadszor találkozánk; szemei kisírvák, haja vállain
szétbontakozva hevert.
„Kedves
atyám, te is elhagyál engem – zokogá a kis angyal. – Oh istenem, nézz le reám
szegény árvára.”
A
fájdalmas panasz, mely a leányka ajkairól ömlengett, megindítá szülőimet,
könnyeik a leányka nedvivel hullottak, egész valójokon szánalom borongott.
Midőn
a koporsó lebocsátaték s a mogorva sírásó utósó marok földet szórt a sír
üregébe: a leányka alélva lehanyatlott.
„Kié
e leányka?” – kérdé atyám a körülállók egyikét.
„Sorsa
felől mit se tudunk – felelt az -, néhány nap óta tartózkodott ez öreggel
városunkban, kit eltemettek. Őt atyjának nevezé.”
„Én
gyermekemnek fogadom őt” – mondá elérzékenyülve anyám s félresimítván az éledő
lányka homlokáról hollóbarna fürteit, vigasztalni kezdé őt.
Midőn
értésére adatott, hogy szülőim magokénak fogadák, lábaikhoz borult, szemeiből
öröm- s hálakönnyűk permeteztek, őket védangyalainak nevezé.
Életsorsa
felől kérdeztetvén, röviden elmondá: hogy pár hét előtt halt légyen meg anyja,
e várostól mintegy négy órányi távolban fekvő faluban, hol atyja kőfaragó volt;
de egy baleset által mindkét szeme világától megfosztatván, egyedül anyja kézi
munkája után éldegéltek. Anyja halála után e városba költöztek, hol tehetős
emberek fölsegélése által vak apját táplálhatni gondolá. Négy napra, e helyre
költöztök után atyja jobb életre szenderült, hol szenvedései megenyhülnek.
Ezen
utószavakat oly benső őszinteséggel mondá, hogy én is könnyekre fakadék.
Szemeim a kedves leányka szemeibe tapadtak, szívemet ismeretlen sejtés tölté
el, örömem határtalan volt. Ő reám pillantott, ártatlan szemérempír futá át téjhalvány
arcait, zavart lőn. Szülőim őt távozásra emlékezteték. Ekkor atyja felhányt
sírhalmára borult, keble a fájdalomtól megrepedni látszék, ajkai félig érthető
imában fuldokoltak. Aztán fölegyenesedék s csöndesen követé szülőimet. A
kocsiból még egyszer tekintett vissza, mintha tyjának örökös búcsút mondana s
zokogva dőlt mellettemi ülésére. Az ostor megeresztetett, gyorsan
tovarobogtunk. –
Lajos
kissé megpihent, szomját panaszlá. Vizet nyújték neki, melyet mohón nyelt. Az
óra két negyedet hangzott tizenkettőre, ő megszakadozva folytatá beszédét:
„Tíz
év múlt s én Mariét, szülőim fogadott leányát ifjúságom első lánghevével
szeretém, imádám. Az egykori leánykából serdült szűz lőn, angyalszépségű,
művelt, milyent képzetünk legmagasb szárnyalása teremthet. Ő viszonzá tiszta
szerelmemet s én boldog valék, boldog, mint egyike az égieknek. Szülőim
ellenzék összekelésünket, s midőn nyíltan kimondám inkább a halált, mint Marie
kezéröli lemondást választani, szigorú bánásmódban részeltettek. Tiltva lőn
vele egyedül szólhatnom, minden léptemre vigyáztak. Ő, az ártatlan teremtés
békes nyájassággal szenvedé sorsát, megnyugodva látszék kínos helyzetében, de
panaszló tekintete, melyet gyakran percekig reám függesztett, ellenkezőt
tanúsíta.
Egy
nap szokatlanul korán végzők a vacsorát; szobámba menék, olvasandó. Ekkor a
szomszéd teremben, hol Marie lakott, csöndes zongorahangok szólaltak meg. A
forró bensőség, melytől a játszó ihletettnek tetszék, egész valómat megzavará.
A zene utószakában búcsút hívék hallani, egy hű szerető „isten hozzád”-ját
kedveséhez. A szobába akarék rohanni, de erős falzárá el tőlem az imádottat,
enlakomat ily időtájban gyanú nélkül oda nem hagyhatám, Marienak a kastély túl
részén nyíló szobájába sietendő. Meg kelle nyugodnom helyzetemben. Csak
hajnalkor alhaték el; későn ébredtem.
Mariet
a reggelizésnél nem látám; kérdezősködni utána nem merék. Végre nem fojthatám
vissza aggályom kitörését, hollétét tudakolám. Anyám, ki mindig nagyobb
vonzalmat mutata irántam, megsajnálva bánatos külsőmet, Mariet saját kívánata
szerint egy külországi kolostorba elutazottnak nyilvánítá. Dühösen barangolám
be a csarnokokat, ingerlékeny kedélyem a harag legmagasb fokára hágott,
szünetlenül Marie nevét kiáltozám, kiben élek, ki csak bennem élt. Gyanítni
kezdém a szülői késztetést, míg végre mindenről felvilágosítatám. Marie meghitt
komornája titkosan levelet nyújta kezembe; hevesen törém fel, tartalma
következő...
Itt
Lajos ágy melletti asztaljából iratot vőn elő s átadá nekem. Kívánatára felolvasám:
„Kedves
Lajos! Könnyezve hagyom el jótevőim lakhelyét, azon lényeket, kiknek éltem
fönntartását, szellemi kiképzésemet, szóval mindenemet köszönhetem. Szívem
közel van a szétrepedéshez, meggondolva, hogy öntől is örökre elválni
kénytelen, öntől, ki nem kétkedett egy elhagyatott árvával megosztani tiszta
szerelmét. Oh, boldogítson azzal egy másikat, én szegény reá érdemetlen vagyok.
Látám szülőinek habozását, sőt haragját is, midőn házassági kötéssel akará
elválhatlanná tenni keblünk forró érzelmét. Lássa, kedves Lajos, nekem nincs
egyebet tennem, mint elhagynom szülőit, visszaadva nekik egyetlen fiokat, kiben
reményök, boldogságok alapszik, kinek családi fényét igénytelen kezemmel tán
meghomályosíthatám. Bocsásson meg rögtöni távozásomért, az elválási búcsút
felül nem élhetendém. Én ***be megyek,melynek temetője rejti atyám elporlott
hamvait. A kolostor egyedüli menedékem; négy fal közé zárkózom, nélkülözve
minden örömet, gyönyört, sőt magát a világot is, melyben önt szeretni tanulám.
Eltörölhetlenül fog emlékezete élni szívemben s midőn rég elfeledte tán Mariét,
ő imádkozni fog önért rideg magányában és gyászolni boldogtalan szerelmét, mely
oly édes álmokban ringatá reménycsalott kebelét. Vigasztalnom kellene önt, de
egy férfi lelkülete szilárdabb a gyönge hölgyekénél – vigasztalni,mit azonban
magammal sem tehetek, mert tudom, mennyire szerette
örökre hű
Marieját.” –
A
betűk feketeségét itt-ott nagy könnycseppek halványíták. Lajos emlékezetébe
látszott idézni a múltakat, szemei könnytengerben úsztak, gyermekként zokogott.
Szólni akarék, de az olvasott levél tartalma, mely rendítlen jellemet, egy
nagylelkű leány leghőbb szenvedélye erőszakos legyőzését tárgyalá, egész
valómat megrendítette.
Barátom
lassankint csöndesülni tetszett s igen gyönge hangon taglalá:
E
levél olvasására érzelmeim leírhatlanok. Őrjöngve futostam fel s alá, lármám
iszonyú volt; magamon kül valék. Aztán ágyba roskadtam. Több év múlt el, míg a
családi fényt túlbecsülő szülők, átlátva Marie iránti forró, kialudhatlan
szerelmemet, őt kolostorából visszahozatni eltökélék; de késő volt: Marie ekkor
már az apácai felbonthatlan esküt letevé. Ez reám végcsapás volt. Szülőimtől e
városba küldetém gyógyíttatás tekintetéből. Ők orvosoltatni akarnak – folytatá
epedő gúnymosollyal -, orvosoltatni! s megszerezhetlen az ír, mely egyedüli
enyhítője lehetne vérző szívemnek.
Szavai
mindig reszketőbbek lőnek; kékülő ajkain a haláltusa vonaglásai mutatkoztak;
szemeit, melyekben a tünedező életfény utósugára tévedezett, mozdulatlanul
Marie arcképére szögezé.
Éjfél
lőn. A rögtön keletkezett őszi szél dühösen csapá ki a barátom ágya melletti
ablakszárnyat. Marie arcképe a szögről leszakadva, sebes zuhanással ütődött az
alanti zongorához, melyen, mikint barátom többszöri szavaiból gyaníthatám,
Marie búcsúztatóját hangoztatta. A zongora húrjait méla rezgés futá el, mely
egy haldokló lehelésekint mindig halkabb és halkabb lőn. A gyertya kialudt.
„Ma...ri...e!”
– sóhajtá csöndesen a beteg és síri némaság ült a teremben.
Ez
mind egy rövid perc műve volt. – Én gyertyáért kiálték; a virrasztó szolga
ijedve lépett be rettentő hangomra. Homlokomat jéghideg veríték csöppek
nedvesíték; szívem láthatóan dobogott.
Lajos
már élettelenül feküdt ágyában.
**
Temetése
után egy hónappal gyászoló szülőit könnyezve látám belépni szobámba; némán
nyújtanának kezembe egy feltört levelet.
„Marie
őszutó 12-én éppen éjfélkor halt meg?! – kiáltám megzavarodva, a ***i kolostor
fejedelemasszonya levelét átfutva szemeimmel, s képzetemben megújult a
rejtélyes éji jelenet – éppen éjfélkor?!”
A
gyermektelen szülők borzadva néztek eltorzított arcomra. Én, tekintve a
körülményeket, mindent elhallgaték; de emlékezetemben felejthetetlen marad az
éjféli kettős halál.
Forrás: Magyar Életképek – Szerkeszti Frankenburg Adolf – 6.
füzet – Pest, 1843. – Kiadja Heckenast Gusztáv
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése