2020. máj. 10.

Petőfi Sándor: Jókai Mórhoz


- Petőfi kiadatlan költeményei, melyeket Szibériában írt. –

 

Lelkem barátja, levelet irok,

Bár fogadok, meg meg sem is kapod.

Mert ide jutni az embernek könnyebb,

Mint a levélnek kirepülni innet.

Lassu biz itt a  postajárat, Mórom,

Kimondhatatlan táblabirómódon;

S mert Ázsiában volnék már egészen,

Magam itt szinte-szinte otthon érzem.

Amugy is e sik puszta, rajta lágy

Hó és moha: szakasztott Hortobágy;

Télen kivált a kép tökéletes,

Minden hasonlat rá fölösleges,

S melylyel dicsekszik magyar rónaság,

Akadnak itt is farkasok s kutyák

Szép számmal, s még farkcsóválóbb az ember,

A farkas pedig százszor mérgesebb!

Hazánkból is honositnak ide…

De másért kelt barátod levele.

 

Nem mondani, kérdezni akarok,

S első, hogy áll hazánkkal a dolog?

Ugy-e, már büszke, boldog és szabad.

Mint indult lenni, hogy elhagytalak,

Midőn egy balsorsu csetepatén

Szent öregem* mellől foglyúl esém

Sebekben. De mit én!... Tüzel szemem

Mint nap, e hó közt, ha emlékezem,

Mi férfiasan küzdtek a vitézek,

Kiérdemelni a függetlenséget.

Vitézeink, a honvédek! Bizonynyal

Ha a hármas bércz ezüsttel-aranynyal

Nekik adózna csak, és hölgyeink

Ékszerüket hozzá tennék le mind,

Hogy a honvédek emlékéül öntsék:

Hűn az sem adná vissza nevök fényét!

Mit ők szereztek, a mellett kevés

A dics maga: s ez az önbecsülés!

Irigyelt nemzet, mely ily isteni

Hősöket bir földén ünnepleni,

Kik most, hogy a hon minden katonája

Honvéd, s valóban a hazát szolgálja:

Fogékony ifju keblökbe nekik

A Leonidász lelkét lehelik!...

Félisten volt, s lángész a fővezér,

Isaszegh, Szolnok, s számtalan babér,

Zálog: hogy ha birjuk e Görgeit,

Ellenünkön az ördög se segit.

S a százfából faragott Ausztriának

Melyre gondolni magyarnak utálat,

Kipróbált lába rég végsőt rugott;

Virulnak Bécs helyén dohány-sorok,

Madárijesztők benn az akasztófák,

Mikre a muszkavezetőket húzták.

 

S midőn e hérosz által oly dicsőn

Megtisztult a hon: a békeidőn

Rendet csinált belül, tudom, Kossuth.

Barátom, nála jobban ki se tud!

A nép lánczát ő, mely három századja

Rágott csontján, egy vágással lecsapta.

S szabadon járni ugy tanult a nemzet,

Hogy első lépésén a föld megrengett.

És ifjaink mily lelkesek, minőek!

Oh! hogyha ezek férfiakká nőnek!

Ily nemzet, ily sas, most mily magasan

Repülhet a nagyság sugáriban!

Erős vagy rá hazám, hogy fönnen szállhass,

Szárnyadnak minden tolla egy király-sas.

Egy Damjanics, Batthyányi s annyian,

Kiknek neve a napba irva van,

Ily férfiak röpitvén a hazát,

A mindenségen bátran szállhat át,

Csak mely vezet, biztos legyen a szem.

S Kossuthot erre méltónak hiszem.

Nagyobb lesz a hon, mint Spárta s Athéne,

Mert Szólon és Lykurg ő egy személybe!

Csak attól tartok, az aggaszt nagyon,

Fáradt taggal attól nem alhatom:

Hahogy talán órjási szelleme

Fenn, az ország vállán megszédüle,

S a csillagok közül a porba vágyba:

A hon első fiából lett – királya!

 

Ez egy eszme bánt kripták rémekép.

Űzd el, te űzöd el nőm, drága kép,

Kinek emléke tartott melegen,

S volt napom, nyaram e hideg helyen!

Egy fürtöd most is itt, keblem fölött;

Szurony, golyó közt rajt’ ez őrködött;

Halálnál roszabbtól is jól megvédett:

Hogy pillanatra se felejtenélek!

Lásd, férjed néked könnyebb terhet ad:

Kárpótlásul helyettem – ott fiad,

Lelkem virága és szived gyümölcse,

Hogy özvegységed éjét földeritse.

Ő véled!... Ah, e kis félrecsapást,

Oly jól esett! barátom, megbocsásd.

Nőm és fiam nekem oly kedvesek;

Nagyon várnak ugy-é, s szép a gyerek?

Délczeg lett ugy-e, karcsu és szilaj,

Mint apja volt; s lelkében semmi baj.

De mint is lenne! épen virulón,

Néz ki bizonynyal, hisz a jój rokon,

Pál** őrködik fejlődése felett,

Ki uri családoknál is nevelt.

Csak isten egytől őrizze fiam:

Poéta ne legyen valahogyan!

Mert a magyar költő sorsa veszett,

Krumplikapálásnál keservesebb.

Kapás kapálás után lát evéshez,

Hányszor koplaltam én a verseléshez!

Mit használt akkor az nekem, ha már most

Szobor díszíti nevemet s a várost,

Zöld lomb közé fehér márványra bár

A nap sugára csókolózni száll…

De Bölcs Pál mellett, hiszem istenem,

Költő belőle sohase leszen.

 

Ej, lánczhordtát, mondjak már valamit,

Mi téged is, engem is földivit.

Egygyé lőn hát a megifjult Európa,

Mint a dicső Amerika, azóta?

Hah, szép tavasz, mikor megrázkodék,

Lerázta a rabszolgaság mezét,

Nevét is szebbé változtatta át,

S imádtuk együtt szép Respublicát!

Magát virággal ékitette ki;

Barátom, mi is nyujtottunk neki!

Virágunk a legszebb rózsa vala,

Keblünkön nyilt: a demokráczia!

Jól értők egymást akkoron mi ketten,

Dalunk metszett aczélnál élesebben.

Ujjunk alatt a gunysip és a lant

Versenge, és szólt gunydal, dithyramb.

Míg én csatára tűzzel buzditok

Megverni a rongy népü zsarnokot:

Tréfa szikráit szórja kék szemed,

S a németet még csufabbá teszed.

Versed másodszor is hogy verte szét

Hős Jelasicsot és szerelmesét!

Együtt adtunk lábat a bitoroknak.

De mondd, Európában nem mutogatnak

Királyt már, bódé alatt sem, vásáron?

Ugyan hozz egyet, kérlek, bármi áron.

Hadd bámuljak! De spirituszba tedd,

Meg ne vegye valahogy a hideg.

Ha csak szerezhetsz, hozz egyet csudának.

Ha rajt’ pillantatink bámulva járnak,

S elgondoljuk: volt idő, noha rég,

Hogy ez ellen harczolni kelleték:

Mindketten ekkor a hasunkat fogjuk,

S magunkat rajta halálra kaczagjuk.

 

(Petropowlowsk, 1867.)

 *) Bem

**) Gyulai

Forrás: Bartók Lajos (Don Pedro): Őrtüzek. Költemények 101-106. l.  Bp., 1877.

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése