Egy nyomott körte képű, hirtelen szőke, sőt az igazat megmondva, veres haju, világos kék szemű csunya fiu lapdázgatott az Avason és az Avas alatt Miskolczon, mikor a függetlenségi harcz kiütött. Mivel hogy az üzenet a „mindnyájunknak el kell menni” az ő ábrándos rajongó lelkében is megfogant, hát ő is elment, pedig még csak tizenhat éves volt. Fölvitte a harczban egész a hadnagyságig. A hadnagyságból azután megint fölvitte a közlegénységre. Az az hogy besorozták büntetésből az osztrákok közönséges bakának, s ez volt az igazi rang, mert mikor innen is kiszabadult, még alig husz éves korában a „sokat szenvedett emberek” előkelő csoportjához tartozott.
Nagy műveltsége, melyet az előkelő szülei háznál nyert, lázas munkakedve, kibontakozó tehetsége valaminemű köztevékenységre sarkalta; talán nem is épen író szeretett volna lenni, de a magyar közélet meg volt akkor dermedve s a hazát csak tollal lehetett szolgálni – még csak az volt veszedelmes.
Beállt tehát azok közzé, kik az elnémult országban az utolsó mélán pislogó tüzet piszkálják. Eleinte verseket írt, de ezen a téren nem tud meglátszani Tompa, Tóth Kálmán, Szemere Miklós s Vajda János mellett, hogy az óriássá nőtt Aranyt ne is említsük; a próza hálásabbnak mutatkozott, a prózaírókat jobban szétszórta az idők szele. Jósika száműzve van, Jókai a „Sajó” név alatt rejtőzik, Frankenburg elhallgatott: Vadnay tehát átcsapott a novellákhoz és regényekhez. Pedáns korrektség, nagy műgond jellemezte minden sorát. Kitaposott ösvényeken járt, de bizonyos csinnal és kellemmel, szem előtt tartva a distingvált ízlést, előkelő felfogást és finom erkölcsöket. Alakjai tornyos kastélyokban, szőnyeges szalonokban, boudoir-okban élnek, mozognak és kitünő szabóknál varratják toilettjeiket, mahagoni butorok közt laknak, havannát színak, mokkát isznak ebéd után és édeskésen csevegnek mindenről. Sorban jelennek meg regényei. „A kis tündér”, az „Eladó lányok”, „A rossz szomszéd”, stb. nem annyira szövevényes mese által tünnek fel, inkább vonzó lélektani rajzukkal és jellemzésökkel hatnak, úgy hogy Vadnay a hatvanas években, mint a „backfisch-ek irója” szerepel az irodalomban. És ez persze úgy is volt, mikor a gouvernante-ok látták, hanem mikor nem látták, titokban mégis csak Jókait olvasták a backfischek.
Hogy a magyar írók el ne szaporodhassanak valami nagyon, arra is kitalált magának a gondviselés minden időben valami módszert. Az ötvenes években a kaszárnyákba csukattak el egyet-egyet a censorok, a hetvenesekben a sűrűn keletkező lapok assentálták munkatársaikat az írókból, - a mely irófogyasztási művelet kisebb-nagyobb mértékben még ma is kelendő. Így vonatott el lassan-lassan Vadnay is a regényírástól, mint a „Hölgyfutár” szerkesztője. Később pedig a „Fővárosi Lapok”-at alapították Tóth Kálmánnal, s majdnem harmincz évig volt gondos szerkesztője. Igazi jou-jou, igazi ritkaság volt. (Az egyetlen naponkint megjelenő szépirodalmi lap Európában.) Asszonyoknak volt csinálva, de oly élénken, oly magaslaton és annyi frissességgel, hogy minden közügyekkel foglalkozó embernek megszokott politikai lapja mellett ezt is át kellett futnia, mert Vadnay gonddal megírt véleménye a fontosabb kérdésekről szinte hozzátartozott a helyzet teljes ismeretéhez. A vezérczikk helyett közölt egy eredeti és egy külföldi regény vagy novella folytatáson kívül az aktuális kérdéseknek fenmaradt hasábok minden porczikája magán viselte ennek az okos, hideg eszü embernek egyéniségét. Szép gyöngybetűit ravasz művészettel tudta csipős vitriólba vagy szirupos vízbe mártani. Polemiái, kritikái, apró megjegyzései harmincz évig irányították a közvéleményt és nevelték az írókat.
A nyolczvanas évek elején szülővárosa képviselővé választotta, s ő lett a „kis Csiszlik” (Deák Ferencz apját, Vadnai Lajost, mindig Csiszliknek szólította, minthogy a sok csizmadiájú Miskolczot képviselte). A kis Csiszlik, mint képviselő is megállta a helyét, különösebb szerepre nem vágyott a politikában, de egy-két magvas beszédet mondott, mely hatást tett, daczára hogy a szónok selypített egy kicsit.
A mely posztra állították, mindenütt egész ember volt. Nagy munkásságot fejtett ki az akadémiánál, a Kisfaludy Társaságnál, az írói segély-egyletnél, s mindenütt makacs, pedáns és szigorú maradt, a miért a bohém-világban filiszternek nevezték.
Élete utolsó éveiben lábbaja kínozta, azzal járt Hévízre és még többet ült íróasztalánál mint azelőtt, emlékeit és élményeit irogatva. A muzsa nem hagyta el haláláig, a „Fővárosi Lapok”-tól azonban kényelmesebb sine curába menekült, letevén mandátumát is 1893-ban. Az egykori forradalmár hetven éves korában végezte be rendkívül hasznos tarka-barka életét, mint a hivatalos közlöny szerkesztője, a melynek hátsó hasábjain nap-nap után adogatták el a végrehajtók azokat a kastélyokat és mahagoni butorokat, a melyeket regényeiben olyan szépen leírt volt.
Forrás: Magyar Regényirók Képes Kiadása V-VIII. l. – Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja MIKSZÁTH KÁLMÁN. 38. kötet. Bp., Franklin-Társulat 1904.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése