Gazdátlan, üres lett hát az öreg karszék,
Honnan az ő igaz bölcs beszéde hallszék.
Megdicsőült gazda álma örök-hosszú.bar
Az üres karszéken éjjel elrág a szú:
„Ki ül beléd? ki ül beléd?”
A dicsőült gazda alszik, de a szék nem.
Oldalában a szú őröl köszvényképen.
Hátát falnak vetve áll gondolatokban,
S mintha morgolódnék, közbe egyet roppan:
„Ki ül ide?ki ül ide?”
S látja, a mint éjjel megjelennek titkon,
A kik szeretnének lenni rajta itthon.
Hogy kapaszkodnak rá az apró emberkék,
Hogy parányiságok még jobban kitessék!
„Hogy jussunk fel! Hogy jussunk fel?”
Ott a néma bölcsek, aknázó vakondok,
Öklözik azt, a ki a székért tolongott.
Hamis prófétának ülne mind a székre,
Ha felkapaszkodni birna bölcsesége.
„Pusztulj innét! Pusztulj innét!”
Távolban, szoborként áll könyes arczával,
És a szent ereklyét illetni is átall
A nagyoknak nagyja az elhunyttal szemben
Féltékeny vetélytárs – hazaszeretetben!...
„Pusztuljatok! Pusztuljatok!”
Haja ősz, szive fáj, a lelke elbúsult,
Fátyolos kalappal int a holtnak búcsut,
Mint midőn elhagyta elvesztett hazáját:
Siratja a honnal most vesztett barátját…
„Ki pótolhat! Ki pótolhat!”
S viszhangzik a sirból a holt gondolatja,
Mit ki nem mondhatott, mely szivébe fagyva:
„Öreg bajtárs! ne hagyd a hazát, az árvát!
Nincs ki gyámolitsa! Tied is, - fogd pártját!
Te ülj ide! Te jőjj haza!”
Forrás: Bartók Lajos (Don Pedro): Őrtüzek. Költemények. Bp., 1877.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése