Makszim Gorkij: A csavargó

Őszi köd lebeg a láthatáron, eltakarja a messze vidéket.  A öld: nedves korong, egészen összezsugorodik. Mindenütt komor sötétség, homály és ez a szomorú lepel takarja be a világot. Ebben a bágyadt tájképben három parasztkunyhó bukkant fel a szemem előtt, valószínűleg valamelyik, a sötétben láthatatlan falu tanyája.

Arrafelé veszem utamat az országút nedves agyagán; az őszi patakok zavaros csobogással kísérnek. A víz is a falu felé folyik a vastag keréknyomokban. A keréknyomok között itt-ott tócsák villannak fel. Mintha folyóparton haladnék, ebben a rettenetes ragadó sárban. A sár leszívja lábamat a földbe és bokáig el akarja nyelni. És a kátyú panaszkodva cuppog, amint kihúzom az egyik lábamat, aztán a másikat. Felváltva. Hideg és piszok mindenütt. Hideg egykedvűséget érzek a szívemben is. Mindegy úgy is, hová megy az ember. És megyek a mozdulatlan sötétség tengerén keresztül…

A falu tanyáját közelebbről is meglátom. Két kunyhó egymás mellett, szalmával fedett udvarral. A harmadik kunyhó valamivel nagyobb is a kettővel szemben. A magános házikókapujában vagy tizenöt paraszt. Legények, asszonyok, gyerekek. Dagasztják lábukkal a sarat.

Miért áztatják lábukat a földön? Miért beszélnek olyan szokatlanul halkan? Meghalt valaki? A parasztok nem félnek a haláltól? A házikó kapuja tárva-nyitva. Az udvar közepén kocsit veszek észre. Kerekei között rongyhalmaz. Valahol röfög egy disznó, odébb szénát rág, megelégedetten egy ló. Trágyaillatot érzek. Leveszem nedves sapkámat és köszönök. Hallgatnak a parasztok és barátságtalanul néznek. Nem érdeklődnek az idegen vándorok iránt, mint más faluban szokás.

- Mi van itt? Miért gyűltetek össze? – kérdezem.

Egy fekete szakállas paraszt tolja felém pocakját:

- Mit akarsz? Honnan gyüttél?

Mérgesnek látszik. Nem a verekedő tekintetet látom az arcán, de kötekedő kedve lehet. Kezével a sáros út felé int:

- Eredj az utadra!

Széles válla mögül egy kis öregemberke lép elém. Olyan az arca, mintha varázsló lenne. Titokzatos hangon beszél, ajkai gyorsan mozognak:

- Te, kedves barátocskám, menj odébb, Isten hírével. Nem lenne hasznod, ha itt maradnál. Őszintén megmondhatom!

Elindulok.

Az öreg azonban magához húz és alig érthető szavakkal mormogja:

- Itt nálunk nagy dolog történt…

A fekete szakállas bosszúsan dörmögött:

- Iván apó!

- No, mi a baj?

- Tartsd a szádat! Minek kotyogsz!

- Ó, úgyis mindegy, átmegy a faluba, ott megtudja az egészet.

- Mindegy!

- Lehet-e ilyet eltitkolni? – kiáltotta Iván apó. – Még ha valaki más volna, de hiszen az apja! Mondom.

Kucsmáját a fülére húzta és ezt kérdezte:

- Írástudó vagy?

- Igen…

- Hallod, Nikola, ő írástudó!...

A fekete szakállas jól szemügyre vett és bosszúsan felelt:

- A pokolba vele! Micsoda izgalom…

Az öreg sóhajtott egyet, aztán intett nekem. A parasztok hallgattak és szinte belenőttek a sárba. A nők mosolyogtak. Egy-két elkapott szót hallottam:

- Ül?

- Mozdulatlanul…

- Hát az asszony…

- Nem látjuk…

Iván apó felém pillantott:

- Nézd… itt egy fiú agyonütötte az apját, fejszével. Aztán a saját feleségével is el akart bánni, megsebesítette. Az asszony még él, de az öreg Matvejev meghalt, az Isten nyugtassa.

- Miért ütötte agyon apját? A saját felesége miatt?

- Igen… ezért… Láttad, a kocsi kerekei alatt fekszik.

- Nem láttam.

- Akkor menj és nézd meg. – Iván apó megrántotta a kabátujjamat. Így folytatta:

- Ki tilthatja meg neked? Te velem vagy és én itt valósággal bíró vagyok.

Megálltunk a kocsinál. Iván levetette kucsmáját. Ott feküdt előttünk, a rongyok alatt, kiterítve z öreg Matvejev. Feje a föld felé fordult, mintha kiáltana valamit és ezt a kiáltást csak a föld hallja meg.

- No, itt láthatod, hogy mi történt.

Szólt, hogy menjünk be a házba. Az első szoba padlóján feküdt az asszony.

Ijesztő volt a csönd. Ebben a csöndben vettem észre a férfit. Összekötözött kézzel ült az asztal mellett, arccal a szoba felé… Előrehajtotta felső testét, mintha a fejét egy fejszecsapás alá szeretné helyezni. Vöröses haján és szakállán táncolt valami fény. mögötte az ablak, amelyen egy nagy fekete dongó röpködött.

- No, nézd csak! Ez csinálta itt az egészet! – mondta az öreg Iván hangosan és megbotránkozó ábrázattal. Csak vártam, hogy bent, az az ember előrántja kezét, a földre veti magát és négykézláb rohan ki az udvarra és tovább a mezők felé.

- Szándékosan ültettük így, lássa, mit cselekedett!

Ekkor vettem észre, hogy nem csak a kezét, de az egész testét megkötözték a szíjakkal. Amint meghallotta Iván apó szavait, megingott, megrázta borzas haját, hogy recsegett a szék. Iván lábainál az asszony sóhajtott és nyöszörgött:

- Iván apó, menj, Krisztus nevében kérlek, menj innen, hisz te oly jó voltál mindig…

- Úgy? – felelt Iván -, ilyeneket követtél el és most sóhajtozol.

Bosszúsan legyintett és kijött velem…

- Kár az asszonykáért. Lánykorában jól viselkedett!

Kiértünk a kapu elé. A sárban ott álltak még a parasztok.

- Mi van? – kérdezték az asszonyok. Rángatták az öreget. Megnyugtató választ adott:

- Még ül a gonosz állat! Még ül a gyilkos!

Még erősebben esett. Iván bátya mellettem haladt és sokat tapasztalt, bölcs ember hangján szólt:

- A mi vidékünkön „madérvétek”-nek nevezik, ha az após a menyére veti a szemét. Mint a madarak az égben, nem ismernek rokonságot. ezért mondjuk mi, hogy: madárvétek… Igen…

Iván beszél.

- Ma már nem tisztelik úgy az öregeket, mint régen… Hallod… csengettyűszó. Úgy látszik, már jönnek a gyilkosért… No, Isten veled, jó ember…

Újra megindulok, az eső csobog fölöttem és körülöttem és a sár újra behúzza meztelen lábaimat…

KRISTÓF KÁROLY fordítása

Forrás: Színházi élet  XX. évf. 14. sz. Bp., 1930. márc. 30-ápr. 5.