Nec fera caerulea domuit
Bermania pube
Parentibusque abominatus
Hannibal
(Horatius)
Mintha
idegenvezető tétova külföldieket kalauzolna, úgy vezetett ki az orosz őr
Budapestről 1945. január 15-én, a korasötét alkonyatban. Jobban ismerte a
járást szülötte városomban: ő már ilyennek ismerte meg, romvárosnak. Szorongva
botorkáltam utána s a Keleti pályaudvar messze világító tűzfényében
találgattam, hol járhatunk. Földhöz fagyott hullák, gránáttölcsérek buktatói közt
tántorogva, hiába kérdeztem a házakat is. Homlokuk betört, ablakszemük kiégve,
vak odvakkal hallgatott. Pedig csak öt napja éltem az óvóhelyek patkényéletét s
nem ismertem rá a városra. Pedig… ahol most botorkálunk, erre jártam valaha
iskolába, ezen a téren vesztettem el Istent, ezen az utcasarkon vártam Évát,
itt közölte velem Mátrai Laci, hogy véleménye szerint az angol realista regény…
itt, ahol hóba süppedve holtak nyújtóznak, hol félrecsúszott háztetővel,
részegen dülöngélő épületek között üli néma farsangját a halál. Csak a csizmánk
csikordult a havon s egyre biztonságosabb távolból csattogtak az aknák.
Vecsés
kiégett főutcáján, a letaglózott ceglédi pályaudvaron, semmibe ívelő,
felrobbantott román hidak láttán, mindig a pesti látomány kísértett. Vezeklő
zarándokutamon valahányszor új sebe tárult elém a szörnyű közép-európai
földnek, mindig a fájó Pestre haraptam összekoccanó fogammal. Irigyen néztem
Brassó barna tornyait, s találgattam: térdre rogyott-e a szörnyűség előtt a
Mátyás-templom tornya? Mikor a moldovai porsodró szél elől barakkomba bújtam,
józsefvárosi, ferencvárosi, óbudai munkások bogárhátú házacskája kísértett, a
macskaköves, oleánderes udvarok verkliszava sírt fel: jut-e nekik legalább egy
ilyen barakk deszkabiztonsága, a munkából megtérőknek? Kilenc nehéz hónapon át
hordtam ki a rommá lőtt Budapest torzképét.
És
mikor immár hazafelé dohogott Predeál kaptatóján a vonat, hideg rémület
markolta meg szívemet: a viszontlátás vonzó iszonya. Most látni fogom hát. Nem
alkonyba borult téli sötétben, hanem az ősz éles nappali fényében. Minden sebe
feltárul előttem. Nekem ez a város nem tud életet hazudni, mint ahogy anyám
szemében is előbb látom meg a betegséget, mint a doktorok röntgen-tekintete.
Félelemben s kínban fürödve gyötörtem magam a könnyen nekirugaszkodó, de hamar
kifúló, soká pihenő tehervonaton. Régi plakátok gúnyos képe rémlett fel
előttem:Budapest fürdőváros! Igen, vérben fürdő város, romváros, halálváros.
Most látni fogom hát. Meghallom vallomását s ha hazudna… majd megfelelnek az
őrzők. Krúdy sírja, Kosztolányi versei, Karinthy szelleme.
Belebetegedtem
a hazatérésbe.
Nem
látni, nem hallani, ágyba bújni, becéztetni magam.
Az
ablakon, üveg helyett gyöngyös fényű papíros, csak a napsugarat engedi át, a
város képét nem.
Nem
látni, nem hallani, ágyba bújni, régi könyveket olvasni. A vendégeknek inkább
én mesélek, mert röstellem bevallani, hogy részint nem hiszek neki, részint nem
értem őket. Hazafelé jövet kaptam az első leckét. Harminc pengőt rejtegettem
kenyérzsákom átalvetőjében, hogy ne érkezzem üres kézzel. Mellettem két
beszerző körútról hazatérő libás-kacsás siheder osztozik: „most mi a nyavalyát
kezdjek ezzel a rongyos százhatvanezer pengővel” – mondja az egyik kínaiul. A
harminc pengőt szégyenlősen bedobtam a fürdőszoba kályhájába, amint hazaértem.
Nem
látni, nem hallani, ágyba bújni… de már az ötödik napon, még lázasan, zúgó
füllel kimerészkedtem az utcára. Város, hazudj, ha mersz!
Hideglelősen
tapasztaltam, hogy nem hazudik.
Lakásom
tárt falakkal fogadott, könyveimet a szél lapozgatta.
Buda
és Pest szakított, a kézfogás, amire Széchenyi rávette őket, nem érvényes
többé, az együgyű fahidak békítő gesztusa ideig-óráig, jegek zajlásáig tarthat.
A
Gellérthegy leégett, csak kopár sziklái maradtak meg.
A
Vár egyetlen sebhely.
Léptenként
új rettenet. A ház, mely felé ismerősen sietnél, nem ház többé, csak színfal.
Homlokzata mögött üres. A kávéházra, melyben összeesküdtél a halál ellen, hat
emelet zuhant: a könnyű asztalok csak a feketéscsészék porcelánsúlyát s a versek
álomterhét bírták, az elpusztult otthonok alatt elmállottak.
Nyugodtan
múlt időben beszélhetsz az utcákról, melyeken lábod tapod. „Ez volt a
Margit-körút” – mondom hideglelősen még mindig. És akkor megszólal valaki
melletted. Talán az asszony, aki járni tanít. „Most már istenes, de láttad
volna egy-két hónappal ezelőtt! Csak az út közepén volt egy autónyi járóka,
körül embermagasan rom, lóhullák, autócsonkok…”
Elszégyelled
magad. A hajdani Margit-körúton csilingelve fut a villamos. S mintha csak most
nyílna ki a szemed, új érzékenységgel nézel körül. Az egyik háztetőn fiatal
akrobaták nyaktörő mutatvánnyal szórakoztatnak: hivatásos cserepezőket
megszégyenítő ügyességgel foltozzák a ház sérült tetejét. A pompás központi
fűtéséről híres budai bérház tűzvészt imitál, barnás-fekete füstbe burkolódzik.
De nem jönnek szirénázva a tűzoltók, sőt a régi irigy pillantást látod
felcsillanni a járókelők szemében: a ház fala itt is, ott is kiluggatva,
parányi kürtök könyökölnek ki pipázva belőle. „Fűtenek” – mondja elismerően
kísérőd. „Fűtenek” – mondják a járókelők. – „Istenem, ki hitte volna, hogy itt
még valaha lakni lehet!” Fűtenek, fűtenek, mondogatom utánuk én is, mint aki
megtalálta a varázsszót.
Felkapaszkodom
a Kút-utcán, a parányi vendéglőbe. Olyan, mintha sohasem lett volna háború a
világon. „Milyen szerencse, hogy ilyen épen maradt!” – gratulálok a
tulajdonosnak. „Bizony” – hagyja rám – „szerencse, hogy csak a tető ment le, de
mi még a pincében elhatároztuk, hogy amint fel lehet jönni, azonnal rendbe hozzuk,
hogy ne pusztuljon tovább. Tetszik tudni, a tető a legfontosabb…” Nem
hallgathatom tovább. Elképzelem őket a kis földszintes ház pincéjében, mikor
éppen „lemegy” a tető és elképzelem őket ebben az ördögi pillanatban, amint
megállapítják a teendőket: először a tetőt rendbe hozni, aztán a mennyezetet,
aztán festetni, aztán… itt ülök s könnyem perdül a zavaros újborba. Szerencse?
Hősiesség.
Szemem
egyre kerekebbre nyílik. Eleinte csak a lehullott vakolat alól szemérmetlen
meztelenségben elővereslő téglák nyers húsát látom, de most lassan megtanulok
különbséget tenni tégla, s tégla közt. Mert az omladék téglák közt friss téglák
növekvő sorát fedezem fel: a tátongó sebhely a szemem láttára ablakká szűkül,
arányos, embertervezte formát ölt. A háztövek odvai egyik napról a másikra
üzlethelyiségekké alakulnak.
S
valaki közben minduntalan mondja mellettem: „Ha láttad volna… most már istenes…
fűtenek… élnek… még a pincében elhatároztuk… Tetszik tudni, a tető a
legfontosabb… az élet a legfontosabb… a munka a legfontosabb… új helyiségében
újra megnyílt…” Már akkor is hallom e hangot, mikor járóka nélkül, egyedül
rovom a pesti utcákat, akkor is hallom, mikor estefelé ballagok haza a kihalt
utcasorokon nincs járókelő s mégis szól, zeng, csattog, énekel valami vagy valaki:
élnek... dolgoznak… fűtenek!
Talán
a pesti utcák dúdolnak a fülembe. Kifoldozott kövezetükön meghatva lép a lábam
s új mitológiával bővül a régi pesti mítoszom. Itt járt Cholnoky Viktor és itt
dolgozott az ismeretlen kövezetfoldozó. Itt tántorgott az akácvirág illatában
Kosztolányi s itt kotort ki a romok alól egy ablakozásra alkalmas szekrényhátat
az ismeretlen otthon-építő, itt nyomtatták Krúdy könyveit s itt készítik a
legjobb ablaküvegpótló papírt, egy ismeretlen géniusz csodálatos találmányát,
itt töprengett a lét legnagyobb titkain Karinthy s ugyanitt folyik töprengésre
aligha alkalmas ütemben az élet, neves és névtelen tömegek munkája folytán.
Már
nem félek a várostól. S talán egyszer újra elmegyek arra a térre is, talán azon
az utcasarkon még egyszer szembejő velem Éva, az Ifjú Szerelem, a Titok s a
daloló pesti utcák során megkérdem egyszer Mátrai Lacit, hogy is volt az azzal
az angol realista regénnyel?
Forrás: Budapest – A
székesfőváros történeti, művészeti és társadalmi képes folyóirata 2. évf. 2.
szám 1946.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése