Lestyán Sándor: Az újjászületett Városháza

A Városháza Somogyi Béla-úti (volt Károly-körúti) szárnya az ostrom után

Vakondélethez szokott szemem nem bírta a napfényt, ami a romvárost cirógatta s a szikrázó havat, ami a sebeket pólyázta. Az Andrássy-úton álltam, egy népvándorlás forgatagában; néhány lázasszemű ifjú most verte le a „Mussolini-tér” feliratos táblát a sarokházról, odébb sűrű embergyűrű feketéllett, azt rebesgették, hogy délfelé lámpavasra húzzák az első nyilast. A szemem fájt a fényben, a földöntúlinak tűnő, túláradó fényben, hunyorgattam, mint a macskakölyök, mikor nyiladozni kezd a szeme és B. Jancsi vágtatott el mellettem, sápadtan és lobogó hajjal, „megyek a gyerekeimhez” – mondta eszelősen, „most jöttem ki egy kéménylyukból, négy hónapja nem láttam őket”. Meg sem állt, csak rohant, a fagyos szél bőrkabátja alá kapott, kifeszítette a kabát szárnyait,m int egy vitorlát s még az is vitte, hajtotta előre a gyerekeihez. És jött B. Elemér, az író, pergament arccal, Kossuth-szakállal, gyűrötten és elcsigázva, kis motyójával a hátán, egy ifjú hölgyre támaszkodva, jött? inkább vánszorgott, mintha a sírból kelt volna ki, holott csak a búvóhelyét hagyta el ezen a napon, ebben az órában. Ezeken a napokon,ezekben az órákban az üldözöttek, a menekülők és a bujdosók eldobálták hamis irataikat, kibújtak odúikból, mint Gyertyaszentelő napján a medve és vissza se mentek többé. A tükörbe néztek, nem ismerték meg a saját arcukat, holott újra azok lettek, akik voltak. Ezeken a napokon, ezekben az órákban szabadult fel a gettó. Onnan jött, akkor tűnt elém Fényes bácsi, Fényes Adolf, a festő. Testben nem is ő volt már, alig volt teste, egy lötyögő télikabát volt, ami csontvázát burkolta, egy fekete télikabát s azon vízízű levesek és híg főzelékek foltjai keveredtek nyál- és orrváladék ráfagyott mocskával, olyan könnyedén odavetve és olyan természetesen ottragadva, mint palettán a színek és az orra – lilás-pirosra fagyott, jellegzetes orra – állandóan csöpögött, mint a Jordán kútja. „Nincs zsebkendőm!” – mondta -, „s ha lenne, akkor se venném elő, úgy fázik a kezem!” Egy viccbe kezdett, egy pikáns viccbe, amit a gettóban talált ki Zádor Pistáról, de be sem fejezte, sietett, hogy megkeresse a lakását, hogy megtalálja, hogy ott haljon meg, s ne az utcán, mindenki szeme láttára, a népáradatban. Még egy gyászruhás nő fordult felém, végtelen fátylakat és végtelen bánatot vonszolva magával, egy nagyon finom és nagyon halk nő, aki azt kérdezte, merre, hová menjen, hiszen mindent és mindenkit elvesztett maga körül. Elefántcsontfejű, fekete sétabotját néztem, a hangja melengetett, mint Csiky Gergely „Nagymamá”-jáé; „olyan árva lettem” – mondta -, „olyan magam állok a világban” – sóhajtotta s én zavartan, tanácstalanul és némán álltam ott, soha nem éreztem olyan üresnek és szegénynek a szótáramat, mint abban a pillanatban, holott még megszólalt: „Pedig élni kell! Higgye el nekem: élni!”

Akkor, abban a pillanatba, egy hang harsant fel a Körút felől: „Szabadság!” Rikkancs-formán, rikkancs-lendülettel, de mégsem rikkancs-torokból kelt szárnyra a hang; a hang, ami egy primitív, kétoldalas nyomtatványt: az újságot harsonázta. (Vas Zoltán, Kállai Gyula, Haraszti Sándor, Donáth Ferenc „szerkesztették” az első számot. Vas és Kállai vitték a nyomdába, az Athenaeumhoz. Ágyútűzben, légitámadás alatt vitték. De odavitték és az újság megszületett.) „Szabadság!„ – zengett a hang. „Újság!” – mámorosodtak a lelkek.

1945. január 19-én, délelőtt volt.

*

A Somogyi Béla-út (akkor Károly-körút) és Dob-utca sarkán két férfi áll. Állnak és hallgatnak. De a tekintetük kétségbeesésről és borzadályról beszél. A két férfi áll és hallgat. A tekintetük a Városháza épületének körúti frontjára mered. Az épület lángokban. Piros tűznyelvek marják a kormos falakat. Gomolygó, szennyes füstfelhők törnek a januári égnek. Olykor robban is valami – nyilván ottfelejtett kézigránát, lőszer -, a dörrenés megremegteti a környéket.

Milyen más kép ez, mint a Nagykörút és az Andrássy-út táján! Itt nincs népvándorlás. Nagy néha kidugja valaki a fejét egy-egy kapu alól. Orosz járőrök ápolt szőrű, szimatoló kutyákat vezetnek. Rejtett aknák, fel nem robbant lövedék után kutatnak a finomlábú, keskenyorrú kutyák. A zsidótemplom előtt lódögök és egy autóbusz csontváza. A lódogön undok férgek lakmároznak, az autóbusz-csontváz tetején galambraj pihen. Földönfutó galambok, a Városháza u daráról, Fortunato di Prati egykori Invalidus Házának párkányairól. Volt otthonuk, történelmi falak között, sőt történelmi falak mélyedéseiben, most egy néhai kilences autóbusz szétlőtt roncsának kékre dukkózott teteje az ő Noé-bárkájuk, ebben az özönvízben.

Özönvíz? Inkább tűzözön. Tűz, láng, füst, pernye, zsarátnok, pattogó szikrák és a meg-megújuló robbanás. Szegény galambok… Mért őket sajnálom? Magamat kellene sajnálnom. Fenn, a budai Várban, ahol a könyveim vannak, a könyveim és a metszeteim, még ostobán csatáznak a nácik a felszabadító szovjetseregekkel. Valaki mesélte, hogy látta, amikor a ládáimat kihurcolták a pincéből és barikádot raktak belőlük. A ládákban vannak a Hungaricaim. A Thuróczy-krónika. A nürnbergi krónika, Budai Ali basa históriája, négy kis oldal, egy régi pergament-kötéses táblából kivágva. És Bél Mátyás. Mind az öt kötet! Az ötödik is!

Könyveimből építettem magam köré barikádot, hogy ne érjen hozzám a szenny, amit görénymódra árasztottak magukból. négy évig éltem a könyv-sánc mögött, az utolsó pillanatig, amíg lehetett. Négy évig védett a könyvbarikád, de őket aligha fogja megvédeni. Arra gondolok, hogy már nem is védekezni akarnak, csak pusztítani. Amit lehet – elpusztítani. Tudják, hogy ott döglenek a házban, és felgyújtják fejük felett a tetőt. Ez már nem vérszomjúság. Ez a pusztítás ördögi szomja.

A Somogyi Béla-út és Dob-utca sarkán két férfi áll. A pusztulást, a pusztítást nézik. Újabb robbanás. A Városháza körúti frontjának tetőzete most omlik be. „Új tetőt kell építeni az épület-szárnyra” – mondja az egyik férfi, hosszú hallgatás után. „Új alap kell. Előbb az új alap, aztán jöhet a tető” – mondja a másik és megindulnak a Kossuth Lajos-utca irányában.

Az egyik: Csorba János, Budapest első polgára, az új polgármester. A másik: Bechtler Péter, az alpolgármester.

Ki tudja ezt a városban, ami párszáz méterrel odébb már tápászkodni kezd sírjából, de itt még a maga-ásta sírgödörben fekszik? Alig egy-két ember, a Magyar Kommunista Párt Tisza Kálmán-téri székházában. Ott bízták meg őket a feladattal. Mert egyelőre csak megbízatásuk van a város vezetésére, azaz a pesti városrész vezetésére. Buda? Csak sejtjük, hogy ott már haldoklik a patkány, mely oroszlánnak képzelte magát.

Új aesopusi mese. Nem béka fuvalkodott fel, hogy végül is szétpukkadjon. Patkány bújt ki a csatorna mélyéből, elbőgte magát: „Heil Hitler!”  s azt hitte, hogy ettől a bömböléstől megremeg a világ.

Pedig a világ nem bömböléstől remeg meg. Egy sóhajtól. Két verssortól. Tíz kótafejtől. Bömböléstől soha.

*

Lekiabálok a lépcsőről a Városháza pincéjébe: „Van polgármester!” Széchy András főjegyző (ma már tanácsnok) borul a nyakamba: „Hol van? Ki az?” Gyorsan elmondom, csak úgy távirat-stílusban, hogy Csorba Jánosnak hívják. Makó küldte fel a képviselőházba, kisgazdapárti programmal, Bajcsy-Zsilinszky Endre őrá bízta a párt vezetését, mikor elhurcolták. Darálom, hadarom a szavakat: a kommunista székházban találkoztak a pártok vezetői: Vas Zoltán, Ries István, Kállai Gyula, Darvas József, Farkas Ferenc, Bechtler Péter, Ortutay Gyula, Kossa István, odajött Csorba János is, eleinte nem akarta vállalni, aztán mégis vállalta, a négy párt támogatja, a Szakszervezet támogatja, egyelőre Molnár Dénes fogadta be a Vízműveknél, az Egyetem-utcában, hiszen a Városházán nem lehet dolgozni. A Vízműveknél találta Beliczay Imre, Kállay Albert tanácsnokokat, ott van Reminiczky Lajos főjegyző, meg Zakariás Sándor tanácsjegyző, a közművelődési ügyosztály „Zaki”-ja. Széchy arca ragyog: „Gyerünk, gyerünk!” – mondja, még ő sürget engem, s ahogy a kapu alá

A Városháza Kamermayer Károly-utcai szárnya az ostrom után érünk, az udvarra mutat: a romokra, s a romok mögött a füstre és a tűzre: Ezt csinálták velünk a disznók!”

Náci  roham-sisak hever a földön. Belerúg, elkeseredetten, cigarettát kér, az a szerencse, hogy napok óta nincs egy darab cigarettájuk a Városház óvóhelyén, mert ha volna, azon pukkadnának, hogy nem tudnak rágyújtani. Ugyanis gyufájuk sincs, s az öngyújtókban elkopott az utolsó tűzkő. A náci rohamsisak gurul, gurul, ki a kapun, át a Városház-utcán, meg se áll a Postapalotáig. „Jó rúgás volt” – mondom és arra gondolok, hogy a pillanat történelmi, s a nagy történelmi pillanatokban nálamnál illetékesebbek is egyszerű szavakat mondanak. Így szokás.

A Duna túlsó partjáról rettentő robbanások zaja kel át a vízen. „Láttad a hidakat?” – kérdezem. Széchy András a fejét rázta. Dörmög, mint a havasi medve: „Szörnyűség barátom! Szörnyűség!” Egy sarki ékszerész és műkereskedő boltja tárva-nyitva áll előttünk: mindenki előtt, aki erre jár, idevetődik. Légiakna nyitotta ki a boltot, a redőnyt, az ajtót, a kirakatokat. Csak a kezet kell kinyújtani a reneszánsz ezüstserleg után. Louis XVI. gyertyatartó hever a földön. A párja a lábunk előtt fekszik, a havas járdán. Felszedem. Behajítom a boltba, mint az ócskavasat, a többi közé.

Történelmi pillanat? Igen: az. Persze, ha a reneszánsz serlegben forró tea lenne, vagy a kandeláberben gyertyavég, talán megcsúfolnánk a történelmi pillanatot. De így?

Műtárgy? Ékszerészbolt? Régiségkereskedés?

Gyűjtő: mikor jön el ismét a te pillanatod?

*

Négy lépés széltében, hat lépés hosszában: ennyi a városháza, a Vízműveknél. Ekkora a szoba, ahol Csorba János „székel”. De van egy íróasztala, egy írógép is kerül, a cserépkályhában pattog a tűz és száz meg száz ember egymásnak adja a kilincset.

Rendeletek készülnek. Rendeletek? „Helyes, mondja – Beliczay Imre, a rangidős tanácsnok, az ő bölcs, nyugodt, pénzügyektől ezüstössé vált fejével, holott csak az elkövetkező hónapokban kellene a pénzügyekbe beleőszülnie – helyes! – mondja higgadtan – de hogy akarjátok a rendeletek a közönséggel tudatni?” Gyorsan: küldöncöt a „Szabadság” szerkesztőségébe, fel kell venni az összeköttetést, egyelőre a „Szabadság” a hivatalos lap, a plakát, a rádió, mert Pesten mégsem lehet megtenni, amit a budaiak csinálnak – már tudniillik a január derekán felszabadult budaiak, a Zugliget, Pasarét, Svábhegy és Rózsadomb környékén, - hogy kidoboltatják a rendeleteket, mint a falusi kisbíró, mikor kántálni kezd, hogy „közhírré tétetik…” Küldöncöt hát azonnal, a „Szabadság”-hoz!

Hol egy altiszt? Nincs. Jó lesz fogalmazó is. Az sincs. Akkor tanácsjegyző. Honnan kerítsünk? Megyünk felfelé a ranglétrán. Főjegyzőnél akadunk meg. Reminiczky Lajos főjegyző rohanjon a „Szabadság”-hoz. S amíg ő rohan, Aranka már kopogtatja is az első rendeleteket: fel a pincéből, levakarni a régi plakátokat, eltemetni a holttesteket, eltakarítani az állati dögöket, a vizet csak forralva igyuk, jelentkezzenek a pékek és a kerületi elöljárók, népkonyhákat kell felállítani, tilos a piros karszalag és az orosz „felségjelvények” viselése…

A szomszéd szobában a Budapesti Nemzeti Bizottság ülésezik. Oltványi Imre és Farkas Ferenc medvevadászatra vannak öltözve. Ortutay Gyula a Sándor-utcában járt, megkezdte a rádió helyreállítását. Rádió? Mikor lesz pesti adás? Egyelőre még Szálasiék rádiója szórja felénk az átkot nyugatról. „Lesz pesti adás – mondja Ortutay. – Rendbe hozzuk a kis-adót!” Gulácsy György Bajcsy-Zsilinszky Endrénét vezeti be Csorba Jánoshoz. Nincs lakása. Nincs hol lehajtani a fejét. Tolmácsokat kell keríteni, mert az orosz városparancsnok – aki egyelőre Kispesten van – segíteni akar a közigazgatásnak. A polgármesternek ki kell menni hozzá, hogy megerősítse állásában. Csorba elindul. „Legalább egy biciklim volna!” – mondja mosolyogva és nyomban hozzáteszi: „Igaz, nem is tudok biciklizni.”

Minisztériumok, állami hivatalok, közületek, testületek megbízottai jelentkeznek. Farkas Ferenccel számoljuk: száz jelentkező közül kilencvenkilenc igazolványt kér. Nem ez a kilencvenkilenc az érdekes – mondom -, hanem a századik! Vajon a századikban mért nincs szüksége igazolványra?

Rejtély. Ma sem tudom megfejteni.

Csorba János visszajön az orosz városparancsnoktól. Hozzájárult a Nemzeti Bizottság választásához, megerősítette a felszabadult Budapest első polgármesterét állásában. „Minden támogatást megígért – meséli Csorba -, de egyelőre még harctér vagyunk, katonai nyelven: hadi terület, ehhez kell tartani magunkat.”

Szerényi Ödön tanácsnokot állítják a polgármester elé. Ő szervezi a munkásgárdát, mely a Városháza épületében, a romok között, a kiégett helyiségekben megteremti a munka lehetőségét. Aztán Gámenczy Béla főjegyző (ma már tanácsnok) jön sorra: ő a közellátás élére kerül. Készlet nincs. Szerezni kell! Legalább annyit, hogy a Városháza konyháját el lehessen látni, mert éhesen nem dolgozhat senki.

„Három nap múlva rendben lesz a polgármesteri hivatal” – mondja Szerényi tanácsnok. „Akkorra főzni lehet a konyhán” – fűzi hozzá Gámenczy csendesen.

A hangjuk nyugodt. Csak az épület remeg és az ablaküveg törik össze csörömpölve.

Belövés. Itt, a Vízművek közelében. Halottak is vannak – tudjuk meg később.

Történelmi pillanat?

Háború! Ahogy az orosz városparancsnok mondta: hadszíntér.

„Barátaim, reggelre mindenki beretválkozzék meg és aki teheti, vesse le a bunker-ruháját” – búcsúzik a polgármester. Ma még hazamegy a Múzeum-körútra, ahol Csapó József néven van bejelentve. Holnap ideköltözik, leberetváltatja a szakállát (el is felejtettem mondani, hogy eddig hófehér körszakállat viselt, öregesen, botra támaszkodva járt), aztán kezdődik a munka: a város újjászületéséért.

Már az ajtóban van, de még visszafordul, Széchy András és Reminiczky Lajos felé fordul. „Hanem halljátok-e! Igazán adhatnátok nekem is valami igazolványt!”

*

Hadszíntér a Vízművek és hadszíntér a Központi városháza, ahová január végén a polgármester és a közigazgatás átköltözött. Hadszíntér február 11-ig. Ezen a napon a polgármesternél kerületi elöljárói értekezletet tartottak. Az első emeleten a kerületek feladatairól tanácskoztak és az utcán, a Városháza ablakai alatt három halott feküdt. Belövés. Az utolsó, a Várból. Másnap Budapest felszabadult, 1945. február 12. a főváros felszabadulásának dátuma. Ezen a napon ezt írtam a noteszembe: „Csorba hálatáviratot küldött Sztálin marsallnak. Az orosz városparancsnok továbbítja. Ebéd: nyolcnapi babfőzelék után lencse. A Rákóczi-úton, a zsibvásáron, a kapu alatt megvettem Schams „Pest”-jét. Már tizenhét könyvem van.”

 - Zádor István rajzaival –

Forrás: Budapest – A székesfőváros történeti, művészeti és társadalmi képes folyóirata 2. évf. 2. szám 1946.