 |
| Csáth Géza |
Most, amikor Csáth Gézának "A varázsló
kertje" című novellás könyvéről akarok néhány szót elmondani, elsősorban
és mindenekelőtt szeretném meghatározni azt a hangulatot, amelyből minden meséje,
minden érzése, úgyszólván minden egyes kifejezése fakad s amelynek észrevevése
és magunkba fogadása nélkül csak szavak pengését hallanók. Minden témája egy és
ugyanazon hangulaton keresztül jut kifejezésre, szinte átitatva attól; s minden
színe, minden finomsága, a vígságoknak és a szomorúságoknak az az enyhe félig
elmondottsága benne rejtőzik, mint palotában, amelynek kincseihez, hogy kincsek
legyenek, szükséges a szobáknak fényt és sötétséget egybe szelídítő öble, a
titokzatos folyosók útvesztője s a bennük pihenő sajátságos illatú levegő. Ez a
bűvös hangulat talán a mesék hangulatához áll legközelebb, de ha a belőle
kimosolygó naivságokat végiggondoljuk, rájövünk, hogy csak látszólagos
naivságok, amelyek alatt biztos és tiszta öntudat lappang.
Csáth Gézának valamennyi novellája megtörtént.
Nem valószínű események, nem megtörténhető dolgok, hanem így, egészen
határozottan: - megtörténtek. Gyerekkorunkban vagy kora ifjúságunkban láttunk
és hallottunk eseményeket, anélkül, hogy érdekelnének bennünket: nem is
érdekelhetnek, mert nem tudjuk és nem értjük az eredetüket, az okukat; élnek
körülöttünk emberek, akik sorra, egymásután elkerülnek mellőlünk, a szemünk
előtt folynak le nekünk még titokzatos, érthetetlen jelenetek s ezek mind, mint
tények, mint át nem gondolt, meg nem értett tények kerülnek bele a fejünkbe.
Később, amikor egyre jobban világosodik előttünk az élet, mikor egyre-másra
lepnek meg az új, eddig még soha nem érzett érzések: minden új érzésnél régi,
idegen események bukkannak elő emlékezetünkből és minden új érzés megtalálja a
maga régi történetét. A történet igaz, csupán egy szín kopott le belőle, csupán
egy hang némult el benne; az érzésünk igaz és őszinte érzés, csupán a távolság
nagy s a szertebágyadó ködben megsejteni véljük azt, amit nem láthatunk tisztán
a szemünkkel. Így születnek események, amelyeknek fele a mi lelkünkben történt
meg, éppen úgy, éppen olyan izgalmat keltve, mint a másik fele rajtunk kívül.
A Csáth Géza novelláiban én csupa ilyen
eseményeket látok. Azok, akiről ír, mind éltek, talán most is élnek mind, mind,
de közönséges eseteikről, mint a Csáth Géza emlékeiről, eltűntek a közönséges
színek. Ezeket a közönséges színeket esztendők sűrű ködén keresztül
ragyogóbbaknak vagy sötétebbeknek, csillogóbbaknak vagy halványabbaknak veszi
észre Csáth Géza, azóta támadt érzésein és azóta szerzett tudásán keresztül
látja azokat és gondolom, bizton azt hiszi, hogy azok valóban, a maguk
tökéletes teljességében is így történtek meg. Az "Eroica" hőse, a
kedves báró, aztán a varázsló, Jolán: - elsorolhatnám valamennyi alakját és
kedvem lenne végigelemezni őket, hogy támadtak, mit csinálhattak s hogyan
burkolta be őket ez a mélyreható hangulat, amely talán a mese hangulatához van
legközelebb.
Mi már nem ködön keresztül nézünk, mi már nem
keressük az eltűnt színeket és elnémult hangokat: bennünket Csáth Géza vezet
abban a sejtelmes palotában és azt látjuk és úgy látjuk, ahogy ő láttatni
engedi. Messziről mélységeket látunk s megcsap a mélységek hűvös lehelete,
homályba réved a szemünk és csak gondolkozni tudunk a homályosságon, azt
megsejteni nem; útvesztőbe tévedünk s csak úgy tudunk kimenekülni belőle, ha
nem tépelődünk a titokzatos sötétségbe vesző utakon.
Egy költő csudálatosan tiszta lírája csendül fel
s a megpendített finom hangok halkan tovább rezegnek a mi lelkünkben. Csáth
Géza a legfinomabb, a legtisztább lírikusok közül való s véletlenség, hogy nem
rím sorokból suhan felénk minden szavát körülölelő, megsejtő hangulata. A
temperantuma, a gondolkozása, az érzései mind a lírai költőre vallanak, a
mélységbe és a magosságba egyformán elnézőre. A könyvéből pedig nem embereket
és őket jellemző eseményeket kapunk, nem jellemeket, nem egyéneket vagy
típusokat, hanem őt magát, az ő lelkéből eredő vagy legalább is a lelkéhez
áthasonlított eseményeket: lírát, rendkívüli hangulatoktól duzzadó, és a
lelkünkön finoman végigrezdülő lírát.
Forrás: Nyugat 1909. 4. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése