Én nem voltam akkor én.
Mégis, hová lett száz romboló éjszakám s
megmosolygása annak ami van?
- Valami csendet parancsolt és csendet
tertemtett agyam lázadó sikátoraiban.
És nem mosolyogtam azon, hogy szembenülünk
És hogy most kék szem, zöld ruha, keskeny kéz s
ibolyacsokor delejez s hogy akarok aludni
S hogy állunk, állunk, amig úgy érzem hogy
repülünk
S hogy a gondolhatlanul nagy és keringő világról
s életeiről s üzleteiről mit sem akarok tudni
És azon, hogy tudom, hogy most valahova, másfelé
gondolsz -
S hogy mégis reszketve, remegve fognám a percet
S hogy megöregszünk sápadtra vál, távolodik,
semmibe vész ami ma a szivembe metszett -
S hogy a jövő szörnyű csapásokat nekünk is tart
és hordoz...
Hogy nem mosolyogtam akkor ezeken!
Hogy megtagadva, elfelejtve régi-régi énem:
születtem újra! -
Hogy lehetett? És hányszor fog még lehetni?
És meddig kell okulnom, s alázkodnom s
vigasztalódnom, míg mondhatom: a tanulásnak vége
És nyugodt és isteni életemet élem...
Meddig?... Meddig?
Forrás: Nyugat 1909. 4. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése