(részlet)
J. Jurkunnak
1.
Azt hiszi, a szerelem költője lennék?
Nem vagyok én, csak geográfus...
Egy olyan ország geográfusa,
melyet naponta fölfedezhetek,
és minél ismerősebb,
annál varázsosabb és meglepőbb.
Nem mondom azt,
hogy ez az ország az Ön lelke
(már Verlaine tájhoz hasonlította a lelket),
mégis az Ön lelkéhez leghasonlóbb.
Nincs tenger ott, se erdők, nagy hegyek,
csak tavak és folyók
(szláv, nem orosz folyók)
vidám partokkal
s bús énekekkel,
fehérlő felhőkkel az égen;
ott mindig április van,
napsütés, szélzúgás,
vitorlák és kutak,
kékségbe tűnő darucsapatok;
akadnak szomorú,
mégsem komor vidékek,
s úgy tetszik nékem,
valaha ezt az
országot, mely derűs ma, gondtalan,
az ellenség szilaj
lovai megtaposták
s a nehéz kocsikerekek,
s most visszaréved olykor
tűzvészek hajnalaira;
utak is futnak benne,
kétoldalt nyírfasorral,
és udvarházak,
ahol azóta csapszékekbe űzött
mazurkát jártak egykor;
ott megismerheti
a szánalmat s a gyöngédséget,
duhajkodást, kurtát, akár a
tavaszi zápor;
vörösbegy válaszol a lányok énekére,
s Szűz Mária kikukucskál
csúcsíves kapuszárnyai mögül.
De én másféle geográfus is vagyok,
nemcsak a léleké.
Nem olyan, mint Kolumbusz vagy
Przsevalszkij,
az ismeretlenbe szerelmes,
örök bolyongásra ítéltek, -
minél többet tudok valamiről,
annál több csodálatraméltót
találok és szeretek benne.
Ó, borostyánszirmú rózsa,
rózsaszín borostyán,
topázok, mézzel vegyített ámbra,
bíborló borok:
montrachet és chablis,
szmirnai part
rózsálló alkonyon,
dombok lágy domborulata
a völgyek homálya fölött,
ősi és örök éden!
De csitt!...
egy geográfusnak sem illik
szerénytelennek lennie.
2.
Olyan-e a szerelmem,
akárha első lenne vagy utolsó,
nem tudhatom,
csak azt tudom,
hogy másmilyen nem is lehetne.
Tán Vénusz csillaga megteheti,
hogy minden este
nem száll az égre,
bár láthatatlan,
felhő takarja?
Tán Juno madarának farka,
bár összecsukva,
nem hordozza-e mégis
kelet minden smaragdját és zafírját?
Az én szerelmem egyszerű s hiszékeny,
de elkerülhetetlen és nyugodt is.
Nem kínál
titkos találkozókat, létrát, lámpajeleket,
se szerenádot, lopva váltott szavakat a bálban,
célzások, maszkok idegenek tőle,
már szinte szótalan:
magában egyesíti a
fivér figyelmét,
barát ragaszkodását
és a szerelmes szenvedélyét, -
mily nyelven szólalhatna meg?
Ezért is hallgat.
Nem romantikus,
túlzásoktól, negédes
csecsebecséktől mentes,
a gazdagságában szegényes,
de teljesség magában.
Tudom,
hogy ez nem az ifjú szerelme,
Ki gyermek még - a férfié
(talán az aggastyáné).
És olyan egyszerű,
olyan parányi
(talán unalmas?),
de ez mind én vagyok.
Dícsérhetnénk-e tán az embert,
csak mert lélegzetet vesz,
néz és mozog?
Más szerelemből bennem nem maradt,
csak féltékeny irigység,
de már nem éget,
mert jól tudom,
hogy semmi,
sem az,
de még Ön maga sem,
választhat minket el.
Ez olyan egyszerű,
mint szomjat vízzel oltani,
nincs igazam tán?
(Ford.: Baka István)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése