Rég futok már, messzejártam,
Hegy, völgy, tenger áll utánam...
Minek vinnél oda vissza
Engem, oh emlékezet!?
Mutogatván még szememnek:
Amit látni nem szeret!
Nékem is nyílott az élet,
Szivem bízott, hitt, remélett.
Érzelemben, áldozatban
Gondolá a lét becsét;
S visszavenné mostan, amit
Bálványára elfecsélt
Sorsom volt-e zord, kietlen?
Vagy bú-kórság lakta keblem?
De a multban a való sem
Birta boldogítani!
Hát most, annak elmosódott
Távol lengő árnyai?
Ha a napnak vége... vége...
Vesszen ég, föld vak sötétbe!
Mért lássunk a multba, melyet
Elvesztett már életünk,
S tőled, oh lassan fogyó hold,
Nem lehet felejtenünk!
De fussunk a pályatéren!
Igy, vagy ugy majd vége lészen...
És a sirtól visszanézvén,
Azt mondjuk mindannyian:
Egész élet hasztalanság!
Feküdjünk le, - este van!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése