Az
újkor magyarjai közül hárman indultak el az Értől: Kölcsey, Wesselényi és Ady.
Talán nem véletlen, hogy mindhármójuk forradalmár volt a szó legnemesebb
értelmében s hogy üldözöttek voltak a szó legkeservesebb, legszégyenletesebb
értelmében. Mindhárman a magyarság haladását akarták s ezért kortársaik
részéről gyűlölet és kiátkozás volt a fizetség
Hogy
az utókor mindhármuknak elégtételt szolgáltatott?! Hogy szobrot kaptak s hogy
műveik iskolakönyvekbe kerültek?!
Sovány
vigasz az élők számára, akiket
kortársaik megfosztanak követi megbízásuktól, holott hivatásuk lett volna az
országgyűlést alkotó tettekre ébreszteni; sovány vigasz annak számára, akit a
hatalom börtönbe csukat és megnótáz, s aki szemevilágával fizeti meg a
merészséget, hogy előbbre mer gondolni, mint tespedt kora; és sovány vigasz
annak a számára, akit az ország első funkcionáriusa állít pellengérre és
sajtójával vad hallalit kezd a törött egészségű költő ellen!
Szörnyű
sors: magyar látónak lenni!
Ennek
a fekete végzetnek állít most gyújtogató szavú emléket Kornis Gyula, az
állambölcselő (Kölcsey Ferenc világnézete.
Franklin-Társulat, 117 oldal). Könyve – bárminő mérséklettel kívánja is írója a
Hymnus és a Zrinyi második éneke költőjének emlékezetét felidézni - már
magukkal a tényekkel is egyetlen vádirat
Kölcsey kora s a magunk kora ellen. Mert kell-e lesújtóbb vád annál, hogy
mindazok a sorskérdések, amelyek Kölcsey agyában mint az ország létét fenyegető
rémálmok ködlöttek fel, ma éppoly megoldatlanok, akár csak száz évvel ezelőtt?!
Kell-e súlyosabb vád annál, hogy a Kölcsey legrajongóbban vágyott eszményeit: a
szabadelvűséget és a demokráciát ma henye felületességgel sárba tiporják a
senki-legények?! Kell-e gyilkosabb szatíra annál, hogy Kornis nyomatékkal mutat
rá: lám, Kölcsey volt az első magyar falukutató, s ma azokat, akik ugyanolyan
idealizmussal és igazságérzéssel végzik ezt a munkát, bíróság elé állítja a
hatalom s börtönnel jutalmazza a nemzet jövőjéért való kétségbeesett
felelősségérzetükből fakadt törekvésüket?!
Kornisnak,
a gondolkodónak egyik legjellemzőbb vonása az a belső feszültség, az az égető nyugtalanság, amely most immár
évről-évre mindjobban eluralkodik rajta: a jákobi harc a politikai optimizmus
vagy pesszimizmus eszmevilága között. Mint elvont állambölcselő kénytelen
megállapítani, hogy minden nemzet történetének legnagyobbjai éppen a
„bajlátók”, a pesszimisták soraiból kerültek ki, akiknek korbácsa nélkül
végképp eltespednének a nemzetek és az egyesek egyaránt. Mint gyakorlati
politikus úgy érzi, hogy nincs teremtő alkotás optimizmus nélkül, csak az
optimista reménykedés ád a legnehezebb időkben is erőt az államférfiúnak arra,
hogy a jövőre függessze a tekintetét s bizakodással építgesse a jövendő útjait,
lehetőségeit.
Petőfi,
Madách, Apponyi egyéniségének beható kutatása jelzi azt az utat, amely
szüntelen vajúdások közepette irányítja Kornis lelkiismeretét ennek a sorsszerű
nemzetpolitikai kérdésnek a szüntelen mérlegelése felé. Most újabb stációhoz
érkezett ez a megrendítő lelki küszködés az igazságért: Kölcsey alakja
csakugyan döntésre érleli az elmélyülten gondolkozót. Itt minden-minden, egy
élet minden bajlódása, ifjúság, kortársak, politika, egyéniség szinte
programszerűen együvé dolgoznak egy pesszimista világszemlélet kifejlődésére.
Csak néhány adatot soroljunk fel.
Kölcsey
már kisgyermek korában teljes árvaságra jut, s Panna néninek, a gazdasszonynak
minden szeretete sem tudja az apa és anya hiányát pótolni. – Fiatal gyermek,
amikor a himlő kiaszalja Kölcsey fél szemét, s ettől kezdve mindholtáig fél szemére
vak marad. - A debreceni kollégiumi évek
csak fokozzák a diák életuntságát: tanárai ridegek, diákember a kollégiumi
könyvtárból magyar könyvet nem kaphat kölcsön. Úgy megundorodik Kölcsey a
debreceni kollégiumtól, hogy amikor fiatalember korában tanárnak hívnák meg
oda, kétségbeesetten tiltakozik a megtiszteltetés elől: inkább meghalna,
semhogy Debrecenben kelljen élnie! – Első nagy szerelmében bántó visszautasítás
sérti fel a lelkét: ha nem csalódunk, alighanem a fél szeme lehetett a kosár
alján. – Amikor az irodalomnak próbálkozik neki, idealista módjára azt véli,
hogy Magyarországon lehet becsületes, független, igazságos kritikát művelni,
tekintet nélkül emberekre, sógorságokra és komaságokra. Csakhamar rá kell
jönnie nevezetes tévedésére. Pergőtűzszerűen rontanak neki, mégpedig nem kisebb
emberek, mint Pálóczy Horváth Ádám, Fáy András és Szalay László. Kölcsey egyszerre
az ország egyik legnépszerűtlenebb emberévé leszen (úgy, mint húsz év múltán
másik pesszimista poéta-társa, Petőfi). – Következik az Iliasz-pör, az első
magyar plágium-pör, amely – bármennyire százszor is igaza van benne Kölcseynek
– mégis csak azt eredményezi, hogy életének eddigi bálványa, Kazinczy is
haraggal fordul vele szembe. – Sor kerül
politikai kiábrándulására. Követ; csak a nép, csak a nemzet javát akarja. S
akkor ugyanez a nemzet ellene fordul: a kormány csöndes pressziója alatt
megvonja tőle a bizalmát, megváltoztatja Kölcseyvel adott utasításokat, éppen
abban a pillanatban, mikor Kölcsey már úgy érezné, hogy lángoló szavával a
haladás, az igazi haladás útjára terelhetné az országgyűlést. Félbemaradt
ábránd keserű szájízével vonul el a közéletből a „csekei bölcs”, akit saját
megyéjének emberei ettől fogva „veszedelmes ember”-nek titulálnak. – A
„veszedelmes embert” most már könnyű elintézni. barátai első alispánnak
jelölik, de a főispáni erőszak – valljuk be, sokak örömére – rövid úton elüti
még ettől a korlátozott hatalmi körtől is. – S amikor politikai tapasztalatait
szeretné kortársai és nemzete javára közreadni s ezért igen szelíd hangon
megírja Országgyűlési naplóját, a cenzúra még itt is szájkosarat rak a
„veszedelmes emberre”, naplója nem jelenhetik meg, sőt még halála után tíz
esztendővel is csak titokban, egy „földalatti titkos nyomdában” láthatja meg az
ólombetűk fekete napvilágát.
És
itt csak személyes vonatkozású olyan okokat soroltunk fel, amelyek váltig
indokolhatják Kölcsey pesszimizmusát. Hol vagyunk még attól a szinte már
kozmikusnak nevezhető pesszimizmustól, amelyet Kornis megrendült lélekkel szűr
fel a költő-politikus hagyatékából: „Mondanám: imádkozzatok e népért, de ezért
talán már imádság sem használ. Mert hiszen önmaga miatt akar elveszni”.
Kornis,
a pedagógus és a gyakorlati politikus, önmaga is kétségbeesetten ejti el
szellemének éles fegyverét Kornis, az állambölcselő előtt. Az állambölcselő
előtt, aki nem a ma és a holnap, hanem a messzi múltak és a távoli jövendők
horizontjára függeszti a szemét s kétségbeesetten kutatja a magyarság sorsának
peripétiáit… Lelkét véresre szaggatja a biblikus kérdés: „mi az igazság?” S a
válasz csak a máért remegő felelős államférfinak félénken kimondott optimista
reménykedése, amely mögött ditirambikusan zúg el a holnapokért is felelő:
gondolkodás szívbemarkoló szkepszise!
Kornis
Kölcsey-könyve nemcsak ennek az idei centenáriumnak ünnepi megnyilatkozása:
ennél sokkal több, - a nemzet lelkiismeret vizsgálata a közvetlenül előttünk
álló tűzkeresztség előtt, amely dönteni fog lét és nemlét fölött. Ezt nagyon
mélyen rögzítsük bele ezekben a napokban és hónapokban a szívünkbe!
s. g.
Forrás: Literatura -
Beszámoló a Szellemi Életről, 13. évf. 187. sz. Bp., 1938. augusztus 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése