Remenyik Zsigmond új könyve – Sarjadó fű

Remenyik Zsigmond jellegzetes típusa azoknak az íróknak, akiknek ha új írását olvassuk, óhatatlanul újra meg újra megéljük az egész írót, egész pályáját, egész fejlődését. Azok közé az igazi írók közé tartozik ő, akik egész pályájuk során egyetlen művön dolgoznak, egyetlen mondanivalót akarnak kifejezni. Ezt a fejlődés-élményt, amelyet teljesen külső körülmények – az írónak ez a határozott és szuggesztív egy irányban csörtetése – váltanak ki az olvasóból, Remenyiknél hatásában és közvetlenségében különösen gazdaggá teszi az író örvendetes termékenysége, amellyel új meg új műveivel ajándékozza meg olvasóit. A korábbi olvasmányok emléke oly közeli és oly eleven még, hogy valósággal reflex-szerűen felfokozódik a külső körülmények-felkavarta emlékrajzás.

Emlékszünk még Remenyik Bűntudat című könyvére, amelyben becsületes, de felesleges önmarcangolással – mert korábbi munkássága felmentette volna alóla – újra számot vetett magával és etikai állásfoglalását még egyszer tisztázni kívánta az egyébként is félreérthetetlen állásfoglalású író. Ezt követte a Téli gondok című kis pamflet, amely a Bűntudat gyónását természetszerűen követő felszabadultságban – hadd használjuk Remenyik kedvenc szavát – „elementárisan” sistergő és süvöltő felháborodással, egy európaiságában méltatlanul megbántott és megsértett ember minden nemes dühével tombol, tiltakozik és őrjöng a galád, komisz és igazságtalan világ ellen, amelyben élünk. És most: a gyónás után jött a felszabadulás a fergeteges és kacskaringós tiráda után jött a lehiggadás és a csend. Az önként kínálkozó képzettársítás mentse a közhelyet, ami most következik: jött a csendes növekedés, az érzés, a sarjadás titkos, gazdag csendje.

A „Sarjadó  fű” keretében a „Bűntudat”-hoz hasonló írás. Az író elutazik gyerekkora és ifjúsága kedves városába, Egerbe, és leírja, mit lát, leírja emlékeit. Két napot tölt a városban és e két nap alatt végigemlékezik nyolc-tíz évet. Ez az a bizonyos „egyetlen mondat”, amellyel minden mű tartalma elmondható. Egyébként is: az Emlék itt sokkal anyagtalanabb, mint a Bűntudat-ban és így e ponton nem is időzhetünk tovább. Ha most feltesszük a kérdést, mennyiben jelent az új könyv gazdagodást írója pályáján és mennyiben gazdagszik általa az olvasó, erre röviden így válaszolhatunk: először is egy lépéssel közelebb jutottunk a Remenyik-problémához. A Sarjadó fű halk emlékidézéséből nyilvánvalóvá válik, hogy Remenyiket tulajdonképpen nem egy etikai felháborodás lendítette ki már kora ifjúságában osztályából és állította az elnyomottak mellé, hanem olvasmányai. (Bizonyos fokú praediszpozíció persze feltétlenül volt benne, mert hiszen vallja és írja, hogy értékeset-silányat válogatás nélkül olvasott). Így gazdagodott és teljesedett új, érdekes vonással az író portréja.

Már most az olvasó? Az olvasó mindenekelőtt megállapítja, hogy a Sarjadó fű-vel új fejezete született meg a magyar középosztály még megíratlan (ugye még megíratlan?) őszinte történetének. És új, gazdag fejezete született a magyar tájtörténetnek is. Eger hálás lehet érte.

Szólnunk kell még valamiről. A könyv nyelvéről, stílusáról. Ha nem tűnnék elvénhedt tipográfiai tréfának, szívem szerint úgy írnám meg ezt a cikket, hogy egy függőleges vonallal kettévágnám az oldalt. Baloldalán a könyvben megnyilatkozó személettel vetnék számot, a jobbon pedig a nyelvi kérdéseket szedném tűhegyre. Nyelv és mondanivaló: lényeg és forma – ha lehet – még szorosabban eggyé váltak Remenyik új könyvében. Írtuk már: a Téli gondok elemi dühét rezignáció és kételkedés váltották fel. Az igazságtevést követelő szitkokat rokonszenves kételkedéssel vegyes nemes emberi jóremény. Hogy ez stilárisan hogyan nyilatkozik meg Remenyik új könyvében, itt csak száraz nyelvtani meghatározásokkal írható körül. A rendkívül sűrűn alkalmazott megengedő módokban („…-ható, …-hető”) és mellékmondataiban, amelyekkel dúsan, dúsan rakvák a könyv oldalai és amelyek kivétel nélkül a „ha.. nem is, de talán… szavakkal kezdődnek. Mindez persze nem modor. Soha és sehol nem az. Nem a mondanivalóból folyik. Csak így lehet elmondani. Egy vele.

Ennyit a nagy Remenyik-mű, az „Apocalipsis Humana” hetedik kötetéről.

ifj. Vajda János

Forrás: Literatura - Beszámoló a Szellemi Életről, 13. évf. Bp., 1938. július 15.