(Révai-kiadás. 338
oldal)
Paradoxonnak
hangzik, de úgy van, hogy a szellemnek is lehet érzéki gyönyörűsége. Vannak
írók – nagyon kevesen, de Márai közéjük tartozik -, akiknek az írásai valósággal
fizikai hatással vannak az olvasóra, úgyhogy minden testi porcikánk is vele
érez az íróval. Talán ez a magyarázata ennek: ezek az írások olyan erővel
ragadnak magukkal a szellem régióiba, hogy úgy érezzük: anyagtalanná váltunk. A
súlytalanságnak, a testetlenségnek a gyönyörűsége ez, amit
sztratoszféra-repülők éreznek. A zene képes még ilyen csodálatos érzést
kiváltani. És az igazi remekmű tökéletes, mint a beethoveni muzsika.
Nem
regényt írt most Márai, hanem gondolat-szikrákat, hangulat-villanásokat ad. Lelki világhíradójának filmkockáit vetíti
elénk. Nem regény ez a könyv és mégis regény, mert a regényben is az a
fontos, amit a hős lelkileg átél, amit gondol és itt mindez a lényeg megvan.
Csak éppen a regényhős figurája nincs belerajzolva a képbe, de mint a trükkös
rejtvényrajzokon: mégis látjuk a figurát. Márai maga az.
Egy
esztendő szellemi- és hangulati élménysorozatában minden felbukkan. Néha úgy érezzük,
olvasás közben, hogy csodálatos képtárban járunk, ahol a falakról a legnagyobb
mesterek képei ragyognak ránk. úgy fest meg portrékat, tájakat, néhány
erőteljes vonással, a színek belső izzásával. Karikatúrák is akadnak persze,
ötletesek, mint Walt Disney sorozatai.
Merész,
szinte brutális őszinteséggel ír. Mintha minden mozdulatával láthatatlan leplet
rántana le valamiről, és egyszeriben bámulva ismerjük fel, hogy eddig fátyolon
keresztül láttuk mindent.
Kérlelhetetlen,
könyörtelenül elszánt igazság-keresés lendülete hajtja Márait és ennek a láza
adja írásainak sajátos atmoszféráját. „Az
élet értelme az igazság” – mondja a kötet első írásában, ebben a gyönyörű
vallomásban -, „nehéz megismerni, még
nehezebb elviselni. De talán nem is lehet másként élni, csak az igazság
jegyében. – Megértem valamire. Az életre? A halálra? Az igazságra értem meg,
arra, hogy elviseljem, az értelem fegyverzetében, a világ és a halál ostromát. –
Valamilyen nagyon finom halálfélelem van minden öröm alján. De az igazság, mely
egyszerre szólani kezdett hozzám az érzékelésből és az álomból, a
tapasztalásból és a gondolatból, a versekből és a tájakból, a zenéből és a
tárgyakból, ez a csodálatos, hidegfényű sugárzás, ez a legfinomabb és
legkegyetlenebb érzékelés: hideg és pogány ünneppé avatta az életet.”
Fanatikusa
az igazságnak, de a fanatikus póza nélkül. Nem dörög harcias purifikátori módon
a világra, csak megvetően összeszorítja a száját vagy fojtott hangon odaszól
nem, nem kellesz, nem azonosítom magam veled. és csendes ellenállása, halk
tiltakozása olyan erőt képvisel, mint a finom szirmú saxifraga-virág, amely
elporlasztja a kősziklát.
Ezt
az attitűdöt várja el az igazi
írótól, akihez így szól: „Már elég az is,
hogy ellenállsz. A világ olyan, amilyen; de áldásod ne adjad hozzá. Ez az
ellenállás lehet termékeny és nemes. Mindenesetre szükséges ahhoz, hogy nyomod
maradjon a világban. Könyveket írni minden szorgalmas trottli tud már.
Ellenállni csak a kevesek. Tartsatok össze ellenállók; akár egymás ellen is.”
Másutt – Gide-del kapcsolatban – így hirdeti felfogását: „Egy író erkölcsi értékét csak a szenvedélyen lehet mérni, mellyel a bűn
ellen fordul; akkor is, mikor a bukást és a bűnt szomjasan keresi, mint a
vadász a zsákmányt. Az írónak nem az a dolga, hogy győzzön és ítéletet
hirdessen; ez csak az erénycsősz dolga. Az író dolga, hogy holtáig viaskodjék
azzal, ami esendő és romlandó lelkében, a győzelem reménye nélkül. Ez a
viaskodás létének igazi értelme.”
Mint
szikra az összecsapódó kardok acélpengéjéről, úgy villannak fel ennek a belső
viaskodásnak során a különös, megdöbbentő felismerések Márainál. „Mennyivel különbül, mennyivel forróbban és
bensőségesebben vagyunk azonosak bűneinkkel, fogyatékosságainkkal, mint
erényeinkkel és képességeinkkel!” – írja egy helyütt.
Szigorú
az emberrel és a világgal, de legszigorúbb követelményeit az irodalommal
szemben támasztja. „Schopenhauer a
stílust a lélek arcmásának tekintette” – mondja -, „a hazug stílus álarc:
minduntalan látjuk a kócot, a festéket, a csepűt. Most, mikor simán és
egyszerűen írni, egy irodalmi kozmetikai jóvoltából, igazán nem feladat többé,
az irodalom világa megtelt jólfésült és kitűnően beretvált pofákkal, akik
mintha egy irodalmi szépségszalonból másztak volna elő; mind egyformák, mind
tetszetősek, mind olyanok kissé, mint a csinos dél-amerikai stricik a
moziképeken, mind szekszepilesek.
Ezért csak bámulom őket, nyelvcsettintve; de nem olvasom műveiket.”
Az
írás technikai szabályairól is beszél, de amit mond, abban benne van az írás
erkölcstana is: „Menj egészen közel
ahhoz, amiről beszélsz. Nézd meg egészen közelről, minden oldalról. Vedd kézbe,
vizsgáld nagyítóval, szagold meg, ízleld meg, tapogasd. Aztán, mikor már
mindent tudsz róla, hajítsd el, felejtsd el. Aztán álmodj róla. És aztán írjál
róla. – De az írás más is, mint az igazság. Van benne valami laza, könnyű
kötőanyag is. – Mindennap írni. Alázatosan gondolkozni; de rangosan írni.
mindennap eldobni valamit. Néha csak egy szót, egy visszajáró szókötést. A
gondolatot megtisztítani az érzelem indulatától. Nem elég megfigyelni,
felejteni is kell tudni.” – „Minden sort olyan figyelemmel kellene írni, mintha
rögtön utána a halál tenne pontot a mondat és az író életének végére.
Végzetesen kellene írni, jóvátehetetlenül. Úgy kell írni, mint akinek nincs
ideje többé kijavítani, központozást, jelzőt és jellemet. Csak egyszer élünk?
Nem biztos. De csak egyszer írunk. Ez biztos.”
Mint
pogány vallás papja a bálványát, úgy védi, olyan harciasan áll őrt az irodalom
mellett, olyan kegyetlenül áldozatos magatartást kíván meg az írótól. Majdnem
hogy azt vallja: írni vagy élni. Illetőleg: író csak azért élhet, hogy írjon,
mint a varázsló a füvekből, élményeiből párolja aztán költészetének illatos
liktáriumát.
Megrendítő
és hatalmas „fogadalma” a könyvből kivillanó író portréjának egyik
legjellegzetesebb vonása. Így harsog az esküje: „Igen, igen, igen, holtomiglan, a máglyán is, vagy abban a kegyetlen
számkivetésben, mely minden hívő és eszmélő ember sorsa a butaság, gonoszság és
türelmetlenség világában, kiáltom, hogy utolsó szavamig, vagy utolsó
leheletemig, ami egyre megy, hűséges akarok maradni az értelemhez, az
igazsághoz, a gondolkodás bátorságához, megvetem a lélek ernyedtségét és
szajkoló gépiességét, mely szórakozássá aljasítja a Szellemet és a Művészetet,
becsületesebbnek és emberibbnek tartom azt a lelkesedést, mely elragadta a
római cirkusz közönségét, mikor vérszomjasan bámulta a gladiátorok viaskodását,
mint egy korszerű mozi „zsúfolt házá”-nak csámcsogó elragadtatását, s hűséges
akarok maradni Shakespere-hez, Goethéhez, Cervanteshez, Tolsztojhoz, Arany
Jánoshoz, Rilkéhez, Petőfihez, Theodor Dreiserhez, O’Neillhez, Martialishoz és
Szent Ágostonhoz, most és mindörökké, ámen.”
Ó,
idézni szeretném sorra minden szavát, az egész könyvet, amit lassan, élvezve,
apránként kell olvasni, ahogyan a tokaji aszút isszuk. Időnként abba kell
hagyni az olvasást, mert kell a szünet, mint zene után a csend. és ezekben a
pillanatokban érezzük fel legintenzívebben: mit jelent Márai művészete, milyen
magas csúcsra jutott már fel ez az író: a gondolatok gyémántköszörűse, az
érzelmek spektrumán túllátó varázsló.
Rónay Mária
Forrás: Literatura -
Beszámoló a Szellemi Életről, 13. évf. Bp., 1938. július 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése