(Athenaeum-kiadás 301.
oldal.)
Földi
Mihály nem ötletszerűen választja témáit, hanem egész oeuvre-je a céltudatos
kompozíciót bizonyítja: a ma emberét világítja meg különböző síkokon. A
mindennapi élet, a misztikum, a realitás és a metafizika útjain közeledik
feléje, hogy minden vonatkozásban felismerje titokzatos lelkét.
Új
regényében minden eddiginél fontosabb szerepet szán a lélek legmélyebb
rezdüléseinek, és amint eddig az ember különböző kapcsolatait boncolgatta, úgy
most arra utat rá, hogy addig nem élhet nyugodtan, amíg Istennel való viszonyát
nem rendezte önmagában, amíg a hitetlenséget ki nem irtotta lelkéből, amíg
alázattal meg nem hajol az Úr előtt.
A
miniszter, akiről a regény címét kapta, csak passzív szerepet játszik a
történés során, mert a cselekmény elején meghal. Mégis körülötte folyik minden,
ő okozza bizonyos fokig a konfliktusokat. Két legjobb barátja: a prelátus és az
orvosprofesszor harca körülötte zajlik le. Tulajdonképpen két hatalom
viaskodik itt a lélekért előbb a miniszter, aztán a felesége lelkéért -, a hit
és a tudomány állnak szemben egymással. de gyakran úgy érezzük: az angyal és az
ördög harcát látjuk, az ős-mesemotívumot.
Tudományos
aprólékossággal rajzolja meg a pszichoanalitikus kórképet a tudós professzor
lelkében kifejődő „betegségről”. A professzor még barátja életében tudat alatt
szerelmes a miniszter feleségébe és úgy érzi, hogy boldogságának útjában áll a
férj. De ezt az érzést nem engedi tudatossá válni és lelkiismeretesen kezeli a
beteget. Tudja, hogy menthetetlen, de ezt nem árulja el legjobb barátjuknak, a
prelátusnak sem, akit eltávolít a beteg közeléből, mert nem akarja, hogy az
feladja neki az utolsó kenetet. Utóbb azzal indokolja ezt a cselekvését, hogy
nem akarta halálfélelemmel megrontani barátja utolsó óráit. Az első harcban a
professzor akarata győzött. A minisztert „átcsempészte” a túlvilágra. Ez a
tette erősen megrongálja a prelátussal való évtizedes barátságát, aki szemére
veti, hogy nem volt joga ahhoz, hogy a haldoklót elüsse a hit vigaszától, a
feloldozástól
Most
megkezdődik a második harc kettőjük között: az özvegy lelkéért. A prelátusnak
az a törekvése, hogy az asszony a férj emlékét ápolja, a professzoré pedig az,
hogy az élőt eltávolítsa a halottól és visszavezesse az élethez. Megint
tudományos önigazolással él, de lappangva, tudat alatt, az dolgozik benne, hogy
önmagához édesgesse az asszonyt, az ő személye jelentse számára az életet. A
halottól való elfordulását azzal segíti elő, hogy megrendíti lelkében azt az
ideált, amelyet ő férjéről alkotott magának. Annyira kívánja a
bálványrombolást, hogy önmaga is elhiszi: csak bálvány volt a nagyember.
Téveszmékbe lovagolja bele magát, csak azért, hogy önmagát igazolja, és hogy
minél szuggesztívebben meggyőzze az asszonyt arról, hogy méltatlanra pazarolta
érzelmeit, ő, mármint a professzor sokkal méltóbb hozzá. Körmönfont
ravaszsággal állít be egy jelentéktelen kis manikűröslányt úgy, mintha bűnös
viszonyt folytatott volna az elhunyttal. Itt ütközik meg másodszor a
prelátussal, aki bebizonyítja, hogy tévedett, de – a véletlen folytán – mégsem győzheti
meg igazáról a két elvakult embert. A harc eldöntetlen egyelőre közöttük.
A
professzor tovább megy hadjáratában és már-már úgy érzi, bekerített az
asszonyt, akivel sikerült elhitetnie, hogy a férje megcsalta, hogy az alacsony
sorból feltört férfi nem érthette őt meg igazán, hogy annak nagysága csak
látszat volt. Közben téveszméje már odáig fejlődik, hogy a híres kiváló
diagnoszta téves diagnózissal azt állapítja meg, hogy az asszony szerelmes lett
belé. Utolsó tromfnak azt szánja, hogy magyarázni kezdi: a miniszter nem volt
államférfi, csak ügyes politikus, aki a folyton változó áramlatokkal úszott a
felszínen, ahelyett, hogy irányította volna az eseményeket. Itt éri az első
meglepetés: a politikában iskolázott asszony ellentmond neki. Ezután sorra érik
a vereségek, végül teljesen elveszíti az asszonyt, aki a szomszéd birtokos
grófba szeret bele, mialatt a professzor – diagnózisának csalhatatlanságában bízva
– válni akar, hogy feleségül vehesse őt.
A
feszültség csúcspontján álló férfi most tébolyultan a kis manikűrös lányra veti
rá magát. Ha már az ideális szerelmet, az igazi boldogságot nem kapta meg: a
pótlékot akarja, akiről azt hiszi, hogy elhalt barátjánál is a pótlék szerepét
játszotta. Egész életen át elnyomta volt magában a boldogságvágyat: most, Torschlusspanikjában nem képes lemondani
róla. Néhány forró szerelmes napot tölt a leánnyal, aztán szívattakot kap... A
halállal vívódik és most ébred rá bűneire, most kívánja az Istent. A prelátus
hozzásiet és ő meggyónja bűneit, amelyek között talán legsúlyosabb mérhetetlen
gőgje és hitetlensége volt. Gyönyörű optimizmus az írótól, hogy nem halállal
végződik a regény, hanem azzal, hogy a professzor megtisztulva, gyógyultan, új
életet kezd. A harc véget ért. Az angyal legyőzte az ördögöt. Nem, sokkal több
történt: az angyal megváltotta az
ördögöt…
**
A
neokatolikus regényirodalom többször foglalkozott a megtérés problémájával, de
Földi regénye azzal emelkedik ki ebből a termésből, hogy a mélylélektan
eszközeivel világít rá arra az útra, amelyet a lélek a bűnbeesésig és onnan a
megtisztulásig végigjár. Ez a nobilis, hangú, magasfeszültségű” írás nemcsak új
színfoltot, de újabb emelkedést is jelent Földi oeuvre-jében.
(r. m.)
Forrás: Literatura -
Beszámoló a Szellemi Életről, 13. évf. Bp., 1938. július 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése