A Nyugat első
nemzedékének egyik legjelentősebb alakja szekszárdi nemesi-hivatalnoki
családból származott. Szülővárosa, családi környezete, a szelíd dunántúli táj
meghatározó élménye irodalmi munkásságának. (Legszebben hatalmas regényvállalkozásában,
a Halálfiaiban állít
emléket családjának és ifjúkori környezetének: széles tablón mutatja be a
századvégi középosztálybeli értelmiség tragikus sorsát.)
Pécsett, a ciszterciek
gimnáziumában érettségizett. „A Dunántúl a papi nevelésen át formálja Babitsot
hagyománytisztelővé és az antik szellem magányos megértőjévé egy
antihumanisztikus korban” – írta Szerb Antal.
Budapesten magyar-latin
szakos hallgatóként Négyesy professzor stílusgyakorlatain barátkozott össze
Juhász Gyulával és Kosztolányi Dezsővel. Mint tanár Baján, Szegeden, Fogarason,
majd Budapesten dolgozik hosszabb-rövidebb ideig, s közben nemcsak tanítja és
tanulmányozza az irodaslmat, hanem műveli is. Már első versei és műfordításai
érett, a költészet teljes eszköztárát ismerő poétát mutatnak. Osváth Ernő, a
Nyugat egyik szerkesztője állandó munkatársul kéri a fiatal költőt. A folyóirat
egyik 1917-es számát épp Babits háborúellenes verséért kobozza el a hatóság.
A fehérterror győzelme
éles támadásokat, elszigetelődést jelent Babitsnak, aki egyre inkább a „tiszta
művészet”, a politikamentes irodalom felé fordul. Klasszikus műveltsége,
igényessége, kifinomult ízlése révén azonban mind nagyobb szerepe, befolyása
lesz a Nyugat szerkesztésében, irányításában. 1927-től a Baumgarten-alapítvány
kurátora – ebbéli és szerkesztői minőségében egyként támogatja a népi irodalom
új tehetségeit, a fiatal prózaírókat. Rengeteget dolgozott: lírikusként,
műfordítóként, irodalomtörténészként, kritikusként, prózaíróként tartja számon
a magyar literatúra históriája, bár koronként más-más műfajt emelt ki
owre-jéből a hivatalos irodalomtörténet-írás. Elsősorban gondolati hajlamú
költő, kifejezetten poeta doctus, aki a humánum, a kultúra értékeit védi.
Költői magatartásának, gyötrelmeinek, vívódásainak legmegrázóbb dokumentum a Jónás könyve.
1932-ben kezdődnek
hosszan tartó, kínzó betegségei: előbb sokízületi gyulladás, majd kezdődő
gégerák. Nagy önfegyelemmel viselte a szenvedést – szinte utolsó pillanatig
dolgozott. Temetésén a haladó magyar irodalom vezéregyéniségei vettek tőle
végső búcsút. „Mindenki itt van, akinek itt kell lennie, testben vagy lélekben.
Arany János életírója mögött egy villamoskalauz érkezik, a Jóska, volt újoncom,
akit napos tizedes korában olvasáson értem, A
gólyakalifát olvasta a
naposasztalnál…” – írta Bóka László a temetésről a Babits-Emlékkönyvben.
A gólyakalifa volt az első regénye. 1913-ban kezdte közölni a Nyugat. „A
gólyakalifa nem egészen a képzelet alkotása, gyermekkorom rémei ébrednek föl
benne… Egy rettenetes, önmagát mindig folytató álom gyötört gyermekkoromon át.
Mintha életem s talán minden költő életének szimbóluma volna, mely külsőleg
simán foly, s csak belül gyötrődik, álmaiban” – írta önvallomásában Babits.
Bizonyára helytálló a regény értelmezőinek véleménye, akik a mű világirodalmi
rokonait Balzac-nál, Oscar Wilde-nál, Stevensonnál keresték, illetve az éppen
divatos Freud-tanok hatására hívták fel a figyelmet. Hiba lenne azonban nem
észrevenni, hogy a mű mégis szuverén, sajátságosan magyar alkotás: egy tiszta lélek
rettegése a bűntől, a mocsoktól, egy önmagát emésztő lelkiismeret felkavaró
drámája. „Elég talán elaludni, hogy a gondtalan, úri jólétből egy másik,
valóságos életében aljas nyomorra ébredjen a lélek, a becsültből megvetetté
váljék, fényes esze eltompuljon, és maga is undorodjék önmagától.” (Halász
Gábor) A regény persze – bármily könnyen adódnék is párhuzamok keresése – nem önéletrajzi,
s így méltányolnunk kell líraisága mellett nagyon is tudatos szerkesztettségét,
stílusának kidolgozottságát, színhelyeinek szuggesztív ábrázolását, a
századforduló hangulatának, életkettősségének, az őri világ jobbik fele
lelkiismeret-furdalásának egyéni, sajátos előadásmódját. Kardos László utal
arra, hogy az asztalosinasból bizonyítványlopás révén lett írnok környezetének
rajzában Babits éles társadalombírálatot gyakorol. Elemér nemes, elegáns
életmódja, amely a regényben a nyomorúság mesteri ellentéte, végül a
fiatalember rejtélyes betegsége miatt törést szenved, oda nem illő zavar kerül
a sima, problémamentes, előkelő környezetbe. Létezhet-e nagyobb ellentét
jellemek között, mint az írnok és Elemér karaktere között? S mégis, az írnok és
Elemér egy s ugyanaz, a rossz bukásával elpusztul a jó is.
A GÓLYAKALIFA
Tábori
Elemér, a tizenhat éves gimnazista, a család szeme fénye boldogan ébred a
csillogóan szép májusi reggelen, izgatottan készül az iskolai majálisra.
Mindenki körülötte sürgölődik: a cseléd, a szépséges édesanya, az ezüstlelkű
nenne, kishúga, szép unokanővére és az öreg Vivi dada. Büszkén, csinosan megy a
majálisra az iskola eminense, élvezi a gondtalan játékokat. A társas ebéden, a
notabilitások között idegent lát: egy Amerikát járt mérnököt, aki azonnal
magára vonja Elemér figyelmét – határozottan emlékszik az ismeretlen arcára, s
egyre bizonyosabban érzi, hogy a mérnököt mint mestert kell szólítania… A
tánccal, mulatozással telt nap után fáradtan zuhan ágyába, de csak vergődik a
párnák között. Nem mer elaludni, úgy érzi, ha elalszik, teljesen védtelen lesz…
…
Durva kéz rántja fel álomittas fejét, szitkok hangzanak, a mester ordítva
fenyegetőzik, a segédek kárörvendőn nevetnek. A nyomorúóságos asztalosinas ki
sem látszik a ráparancsolt munkákból: cipőtisztítás, takarítás, gyaluélesítés,
festéktörés, ugorj ide, hordd ki, tedd, csináld… A szutykos, éhes kölyök
valósággal menekül az álomba – álmában megszépül környezete, eltűnik a durva
műhely…
…
és felébred álmából a gimnazista. Most döbben rá, hogy ez a lidércnyomás az ő
vissza-visszatérő régi álma. „Ez az, ami kínoz és gyötör mindig, egész éjjel,
és reggel aztán eloszlik, saját ködébe vész, és ez a köd az, ami leülepedik
mindig életem mélyén, mint a kávé alja a tisztogatatlan csésze fenekén, és
minden örömömbe beleviszi keserű ízét.” Ekkori döbbenetében támad fel az életét
végigkísérő, kínzó, rettenetes kétely: vajon melyik léte a valóság, és melyik
az álom? Most már tudatosan figyeli önmagát és álmait. Lassacskán ráeszmél,
hogy nemcsak a saját gyermekkorára emlékszik, hanem az asztalosinaséra is.
Sugárzóan szép édesanyjának egy mozdulatában ráismer annak az asszonynak a
gesztusára, akit álmaiban anyjának kellett szólítania. Megriad a gondolattól,
hogy mindaz a tisztaság, ami körülveszi, titokzatos módon, a lélek ismeretlen mélyén
tele van undoksággal, mocsokkal…
…
Az asztalosinas korán kelt, s vágyódva gondolt vissza álmára: gimnazista volt
álmában, szép könyvei voltak, kellemes környezete – érzi, hogy őbenne több van,
mint amennyit a világ belőle látni enged! Nagy elhatározásra jut: megszökik a
mestertől, hosszas és sanyarú vándorlás után egy számára idegen, a tudata
mélyén mégis ismerős városba jut el. „Olyan volt minden, mintha már tudtam
volna egyszer, és most nem jutna eszembe… Mint a mesebeli kalifa, aki gólyává
változott,és elfeledte a varázsszót, amivel emberré visszaváltozhat.”
Zavarodottan, egyre éhesebben bámészkodik, sodródik az inas a nagyváros
embertömegében. Megpróbál munkához jutni, de okmányok híján még munkavállalási
engedélyt sem kaphat. Korgó gyomorral, fáradtan zuhan álomba a Városliget
padján…
…
Elemér szórakozott, alig figyel az iskolában, egész délelőtt az álom foglalkoztatja.
Délután fölkeresi Darvas tanár urat, akitől olvasmányokat kap az álomról,
pszichológiáról, tudathasadásról. Egy ideig szűnni látszanak az éjszakai gyötrő
álmok, ám egyszer az adóhivatalba megy érettségi díját befizetni – ott, abban a
rideg, poros hivatalszobában rátör az érzés: otthon van! Másik szokatlan,
különös, új jelenség a né ha váratlanul rátörő nyers érzékiség. Amikor
gátlásait, félénkségét, szemérmét leküzdve rászánja magát, hogy igénybe vegye
egy könnyű lány szolgálatait, a lány ágyában döbben rá, hogy egy percre a másik
énjét élte, ébren! Évek múltán, végzett egyetemistaként Velencében tölti a
nyarat Elemér a családdal. Itt ismerkedik meg húga intézeti barátnőjével, a
bájos Etelkával. Másnap együtt járják a képtárakat, barangolnak a szűk kis
utcákon, s Elemér gyötrődve érzi, hogy minden oly vészjóslóan szép! Aznap este,
hosszú idő óta újra rettenetesen fél az elalvástól…
…
Poloskacsípésre ébred az ágyrajáró, nyomorult díjnok. Rossz lelkiismerettel,
félelemben él: más fiú bizonyítványa révén jutott az asztalosinas a díjnoki
álláshoz. Tettének szemtanúja, a sikkasztó hivatalszolga rokona gyanánt
protezsálja az állásba, de áldozatát folyamatosan zsarolja is: arra kényszeríti
a szerencsétlent, hogy okmánybélyegeket hamisítson. Esténkként éhesen, fáradtan
olvasmányokba menekül a díjnok, és kétségbeesetten kutatja azt a másik, szép,
okos, nemes énjét, akinek álmaiban látja önmagát…
…
Tábory Elemér már érzi: kétféle életet él. „Minthogyha a legtisztább,
legnemesebb bort valami utálatos lével töltenéd egy pohárba… Most keveredik
össze ez a kétféle nedv. Eddig az arany bor a felszínen úszott, és most, most
kezd keveredni és szennyesedni.” Menekülni akar a másik énje elől, hosszabb
útra indul, hogy az új élmények hatására feledje a díjnokot…
…
aki érezte Elemér nyugtalanságát, változatos életét, s vágyak ébredtek benne
egy gazdagabb, szebb életforma iránt. Ehhez azonban pénz kell, sok pénz!...
…
Elemér megismerkedik egy romániai kokottal, Szilviával, aki csatlakozik hozzá.
A fiatalember álmában ráismer a kokottban a díjnok vágyának tárgyára, a vörös
kasszírnőre, és pánikszerűen menekül Szilviától…
…
A díjnok kártyaadósságot csinál, egyre gyakrabban züllik, végül ellopja az
okmánybélyegpénzt a hivatalban…
…
Nenne és Vivi dada Elemér után utaznak, s az aggódó család nevében rábeszélik a
hazatérésre…
…
A díjnok a maradék pénzből egy browningot vásárol. Pedig most mintha jobban
menne minden – amióta Elemér rendezettebb életet él, a díjnok napjai is
nyugodtabbá válnak…
…
Elemérnek hatalmas erőt ad az Etelka iránt érzett szerelem. Ebből az erőből
merít, hogy hatni tudjon leggyűlöltebb ellenfelére, alteregójára…
…
A díjnok önmagát leplezi le joghallgató kollégája előtt, akitől három nap
haladékot kap a bélyegmasina megsemmisítésére és az elsikkasztott pénz
visszafizetésére. Utolsó óráiban mindent elmulat, s az Etelkára emlékeztető
leányt egy ócska szállodai szobában megfojtja és kirabolja…
…
Elemér keserű töprengés után elszánja magát: mindent elmond Etelkának. A leány
okos, józan és megbocsátó: „Álom volt minden, ez csak álom, álom az egész. És
mit tehetsz te arról, ami veled álmodban történik? A lelkünket magunk sem
ismerjük. Ami rossz bennünk, megbocsátjuk, ami legjobb, egymásnak adjuk és
elfogadjuk.” Etelka rábeszéli a fiút, hogy pusztítsa el a díjnokot! „Szuggeráld
neki, hogy ölje meg magát. Pusztuljon el együtt álmod és babonád. És ne félj
semmitől, egyedül maradsz, egészen az enyém!”
Elemért
holtan találják szobájában, homlokán lőtt sebbel. A nyomozás során semmiféle
fegyvert nem találnak körülötte.
HURTONY
ZSUZSA
Forrás: 66 híres magyar
regény 237-241. old. – 3. kiadás, Móra Könyvkiadó 1995.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése