Ejh te magyar szép Szűz! kihez a jó szív s szerelem fűz
Nyisd meg arany kebeled; szóljak örűlve veled.
Mert bizony úgy sérted szívem majd meghalok érted
Amikor a szerelem lánca von öszve velem.
Dísze személyednek s villám két fénye szemednek
Hogy szemeimbe sütött szívemig átalütött.
Gyenge mosolygásán szádnak s szemeid ragyogásán
Van tüzes ütközetem hol szemem arra vetem.
Hát ha ruhád nézem s magyar érdemed arra tetézem
Ami fedezve körűl nemzeti fénnyel örűl?
Vagy hamar elgyúlok vagy szinte viaszba borúlok:
Ezt is igaz szerelem lángja cselekszi velem.
Hogy megölelt egyszer kezed azt én érzem ezerszer:
Úgy fűtöd a kebelem még helyemet se lelem.
Szívemet elvetted, lábam békóba vetetted:
S útaimat kiszabod, mert vagyok a te rabod.
Melly rabi zár nékem, mivel attól nincs menedékem,
Édes, azomba jajos; mert viselése bajos,
Bár de bajos légyen, csakhogy valahára bevégyen
Téged az én kebelem, boldog ez a szerelem.
Mert gyönyörűséget s egy ollyan igaz nyereséget
Benned örülve talál, hol nem epeszti halál.
Angyalom! Úgy véljed szívem mágnesse személyed;
Mely noha messze vagyon, von kebeledbe nagyon,
És mint a méhek lepik a rózsát mikor éhek
S jókor felkeresik hol bele harmat esik:
Úgy lesem orcáid mezején nyíló violáid;
Mézre vezérl ajakad, méz folyamatja fakad,
Jaj! ha feléd szállok gyönyörű rózsákra találok
S szinmézet legelek csókra forogva velek.
Imhol azért szívem, vegyed és légy angyali hívem
Amit akarsz, akarom! kész ölelésre karom.
Forrás: Szerenád –
Magyar költők szerelmes versei – Válogatta: Réz Pál – Sziget Könyvkiadó 2002.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése