Gilgames-eposz

Tágabb értelemben: azoknak az irodalmi műveknek az összessége, amelyek az i. e. III. évezredben keletkeztek Elő-Ázsiában, és központi hősük Gilgames uruki uralkodó. Szűkebb értelemben: a tizenkét táblás akkád eposz, amely később készült egységes szerkezetű alkotás. Magyarul hozzáférhetőek a sumer kiseposzok és töredékek (öt mű, amelyek megtalálhatók a Fénylő ölednek édes örömében című kötetben, első kiadása 1970, Komoróczy Géza fordítása), valamint az akkád eposz (a Gilgames – Agyagtáblák üzenete című kötetben, első kiadása 1966, Rákos Sándor fordítása német nyelvből, amely az újasszír táblákon kívül óbabiloni és hettita táblaszövegeket is beilleszt). Bár az akkád eposz sok száz évvel később keletkezett, mint a sumer szövegek, mégis azt vesszük előbbre, hogy a cselekmény áttekinthetőbb legyen.

Gilgames élő személy volt, az i. e. XXVIII-XXVII. században élhetett. Ebben az időben Mezopotámiában kélt város harcolt a teljhatalomért: Uruk (ma Warka) és a tőle északra fekvő Kis. Gilgames Uruk élén állt, és legyőzte Aggát, Kis királyát. A későbbi évszázadokban alakja köré mítoszok szövődtek, bizonyos emlékekben ő az alvilág ítélkező királya.

Az akkád összefoglalás az i. e. XV-XIV. században keletkezhetett, ismerjük szerzője nevét: Szinleqi-unninni uruki írtnok. Ezt az összeállítást másolták a későbbi századokban, van másolat még az ui. e. II. századból is. A ránk maradt legteljesebb (klasszikus) változat Assurbán-apli asszír uralkodó minivei könyvtárából való, az i. e. VII. századból. Úgy tartják, hogy az eredeti eposz szövegének mintegy egyharmadát tartalmazza. Napjainkban is kerülnek elő újabb szövegek és variánsok.

Túl azon, hogy a Gilgames-eposz az emberiség legősibb irodalmi alkotásai közé tartozik, és hogy az ó kori Kelet legteljesebb és legterjedelmesebb fennmaradt alkotása, „saját jogon” is páratlan remekmű, amelynek olvasása igazi élvezet. Az akkád eposz, illetve a sumer énekek visszaadják az ókori ember hitvilágát, gondolkodásmódját. Az eposz alapproblémája: az emberi élet értelme, a halhatatlanság, maradandóság dilemmája azóta is elkíséri az alapvető irodalmi műveket. A kivételesen szép, költői részletek közül is kiemelkedik Gilgames és Enkidu álmainak leírása, Enkidu siratása; a történelem kutatása szempontjából is rendkívül fontos a korábbi forrásból átvett vízözöntörténet vagy Gilgames és alattvalóinak konfliktusa. Szomorú mementóként emlékezünk Gilgames hiábavaló kísérleteire, amelyek mind a halál elkerülését célozzák.

Az akkád eposz váltakozó hosszúságú (többnyire 12-14, illetve 17-18 szótagos) sorokból áll; hihetetlen erejűek az ismétlések, amelyek már-már ráolvasásokra emlékeztetnek. Gyakoriak a lüktető párbeszédek, kérdés-feleletek, a négyütemű felező tagolások, olykor enjambement-ok is előfordulnak (különösen a sumer kiseposzokban).

Az eposzt két évezreden keresztül elfelejtették, csak a XIX. század második felében kezdődött meg újrafelfedezése, és századunk elején készültek a máig használatos szövegkiadások. A Gilgames-motívumok számos modern irodalmi és zenei alkotásban szerepet játszanak – közülük Thomas Mann tetralógiáját említjük (József és testvérei).

Az akkád eposz

Gilgames kétharmadrészt isten, egyharmadrészt ember. Édesapja Lugalbanda, a híres uruki király, édesanyja Ninszun (Ninszunna) istennő. Gilgames „mindent látott, hallott, tapasztalt… mindent tudott, mindent megértett”. Urukot bástyafallal vétette körül, Anunak, az ég istenének és Istárnak, a termékenység és szerelem istennőjének templomnegyedet építtetett. A város előkelői és az egyszerű emberek azonban zúgolódni kezdtek: „anyától fiát elszakítja, asszonytól urát elszakítja, éjjel-nappal falakat épít”. Az istenek meghallották az emberek fogcsikorgatását, és Anuhoz fordultak. Anu erre parancsot adott Aruru istenasszonynak, hogy teremtsen Gilgameshez fogható hőst – ők ketten majd versengenek, és közben Uruk népe lélegzethez jut.

Aruru vízből, agyagból és a a saját köpetéből megteremti Enkidut, aki hihetetlenül erős, állatszerű lény. Tetőtől talpig szőr borítja, füveken és gyökereken él, az élet dolgaiban teljesen tudatlan. Egy szarvasvadász belebotlik, és alig tudja épen megúszni a kalandot, mivel Enkidu nem engedi, hogy bármely állatot megöljön. A vadász elpanaszolja apjának, hogyan csúfolták meg, mire bölcs tanácsot kap: menjen el Gilgameshez, és kérjen az uruki templomból egy leányzót. Az majd elcsábítja Enkidut, és megfosztja erejétől.

A lányt kitanítják, és odaviszik Enkiduhoz, aki elcsábul, hat napon és hét éjen át öleli a nőt. Ettől kezdve Enkidu nem a régi: a mezei jószágok messze elkerülik, az állatok félnek tőle. A lány akkor azt a tanácsot adja neki, hogy hagyja ott a hegyi bozótot, menjen Urukba, és csapjon össze a zsarnok Gilgamessel.

Gilgames közben álmokat lát. Édesanyjához, Ninszunhoz siet megfejtésért. Elmondja, hogy egy csillag hullott rá „Anu pajzsaként”, nagy nehezen megbirkózott vele, és anyja lába elé dobta; ám Ninszun felemelte, és fia mellé állította „szép, hűséges testvér-csillagomként”. Anyja megfejti a jóslatot: „támad egy hős, hozzád hasonló… testi-lelki barátokként sok csodadolgot műveltek majd”.

A leányzó, Istár papnője felöltözteti a meztelen Enkidut, és viszi a város felé. Közben pásztorok között pihennek. Enkidu nagyon furcsán viselkedik, hiszen nem ismeri sem a kenyeret, sem a bort. Jóllakik, majd hálából éjszaka megvédi a nyájat a nőstény farkastól és a hím oroszlántól. Közben újabb panaszokat hall Gilgamesre (Gisre): Uruk királya él „az első éjszaka jogával”, s ha egy férj fellázadna, levágják a karjait.

Gis és Enkidu összecsap: „nekitüzesedve ölremennek, / öklelőznek veszett kosokként, / birkóznak az utca porongján”. Egyikük sem tudja azonban legyűrni a másikat, végül megölelik egymást, és örök barátságot fogadnak.

Enkidu elpanaszolja barátjának, hogy a sok kicsapongástól gyenge lett, ereje elszállott. Közben Gilgames nagy hőstettre készül, meg akarja szerezni az isteni cédruserdő fáit. Ehhez azonban meg kell ölnie a félelmetes Huvavát (Humbabát), akinek „bőgése özönvíz, szája tűz-katlan, lihegése szélvész”. A szörnyet  Enlil isten, Anu fia rendelte a cédrusok őrzésére. Enkidu lebeszélné barátját, de nem tudja, mivel Gilgames az életénél is többre becsüli az örök hírnevet.

El is mennek a fegyvermívesekhez, roppant vérteket és kardokat kovácsoltatnak maguknak. Gis elbúcsúzik Uruk véneitől, akik óvnák a harctól, de mikor látják, hogy a hős tántoríthatatlan, elhalmozzák szerencsekívánataikkal. Gilgames Samas napistennek és az égbe emelkedett apjának, Lugalbandának a segítségét kélri a harchoz. Ezt követően Ninszunhoz is elmennek, aki imát mond fiáért és Enkiduért.

A két harcos csodálatos módon három nap alatt járja meg a másfél hónapi járóföldet. Először Enkidu feszegeti az erdő kapuját, ám annak döngetése közben karján súlyosan megsebesül. Gilgames ismét azzal biztatja a lankadó Enkidut, hogy örök hírnév vár kettőjükre.

Az éjjeli pihenő alatt három álom fojtogatja Gilgamest. Megbeszéli Enkiduval, amit látott, és arra a következtetésre jutnak, hogy a jóslat győzelmüket ígéri: „Elfoglaljuk a cédruserdőt, rajtaütünk Humbaba sáncán; / leverjük a bősz fejedelmet; holttestét a gyöpre kivetjük!” Az utolsó álom, amelyet Samas küld Gilgamesre, mintha baljóslatú volna. Enkidura vonatkozik, vihart, veszedelmeket jósol: „Az éjjellé sötétült nappal sátorát villám hasogatta, / a fellegek megsűrűsödtek s halál hullott alá belőlük.”

Megkezdődik a döntő összecsapás. Gis fejszével sújt le a cédrustörzsre, mire Huvava dühödten rátámad. Samas segíti a hőst a harcban, jó tanácsokkal látja el, majd nyolc rettentő szelet küld a szörnyetegre. Huvava most már adná a cédrusokat, sőt szolgája is lenne Gilgamesnek, ám Enkidu figyelmeztetésére nem kegyelmeznek, fejét veszik Huvavának. (A másik változatban szél nem szerepel, itt előbb a szörny „varázslatos fénysugárzását” kell megsemmisíteni.) Enkidu levágja Huvava barátait és fegyvertársait, eközben a kisebb istenek lakhelyét is megsértik, iszonyú haragra gyújtva Enlilt, aki Huvaváért is bosszút akar állni. Ezzel azonban mit sem törődnek a győztesek, akik az Eufráteszen úsztatják le a zsákmányt, a kivágott isteni cédrust.

Ezt követően Gilgames a buja Istár istennő miatt kerül bajba. Istár meglátja a fürdő Gilgamest, szerelemre lobban iránta, és felajánlkozik: „Éljünk férjként és feleségként! / Tiéd legyen ölem gyümölcse, enyém legyen ágyékod magva!” Gilgames királyi pompában élhetne Istár oldalán, mindenki az ő kívánságait lesné.

A hős büszkén és határozottan utasítja vissza Istárt, és közben nem mulasztja el, hogy korábbi viselt dolgaira emlékeztesse: „Volt-e férjed, kit nem hagytál el? Volt szeretőd, kit nem csaltál meg? / Volt egy is bár, ki nem ment tönkre azok közül, akik szerettek?” Cifrábbnál cifrább történeteket sorol: hogyan hagyta ott Istár Tamnúzt, a fiatal szerelemistent, aki máig is őt siratja; hogyan csalta verembe a hím oroszlánt, miután megunta; hogyan ostorozta halálra a tüzes mént; hogyan változtatta denevérré az őt szerető kertészt.

Az istennő, hallván az elutasítást, iszonyú haragra gerjed, és apja-anyja égi palotájába rohan. Gilgamesre panaszkodik Anunak és Antunak: „… meggyalázott engem szavakkal, / sértett mezítlen, nyers beszéddel, / szíven talált Gilgames engem!”

Anu csitítaná, de Istár követeli, hogy apja teremtsen egy nagy égi bikát „lángokból s a fekete vihar szeléből, / földrengésből és jégesőből’. Ha ezt Anu nem tenné meg, Istár azzal fenyegetőzik, hogy kinyitja a holtak birodalmának kapuit, és annak lakóit az emberek ellen vezeti úgy, hogy „a végén ez árnyék-testek, e hústalan-vértelen vázak / élőbbek lesznek, mint az élők”.

A rémült Anu figyelmezteti Istárt, hogy a bika hét évre mindent felfal, mire Istár azzal vág vissza, hogy bőséggel volt termés, senki sem hal éhen. Erre Anu megteremti a bikát, és a földre küldi Uruk városa ellen.

A bika rettentő pusztítást végez, ám Gilgames és Enkidu szembeszáll vele, és megöli. Istár Uruk faláról szidalmazza a hősöket, mire  Enkidu kitépi a bika hímvesszejét, és az istennő arcába dobja, jelezvén, hogy maga az istennő is megjárhatja.

Megcsodálják a bika hatalmas szarvát, majd győzelmi trófeaként Lugalbanda templomában függesztik fel. A város népe ünnepel, de Enkidu aznap éjszaka baljóslatú álmot lát, fuldokolva ébred, és elmondja barátjának.

Az istenek tanácskozásra gyűltek össze. Anu szerint a cédrus kivágásáért, Huvava és az égi bika megöléséért a két hős közül az egyiknek halállal kell lakolnia. Enlil Enkidu pusztulását követeli. Samas megpróbál a hősök védelmére kelni, de nemcsak hogy nem hallgatnak rá, hanem még figyelmeztetik is: ne védje az embereket!

Enkidu búcsúzik a síró Gilgamestől, és halála előtt még elátkozza az erdő kapuját, amely sebét okozta. Aztán átkot mond a vadászra is, akit valamikor megrémített, és emiatt az ráküldte Istár papnőjét, a leányzót. Végezetül magát a lányt, szeretőjét, „tönkretevőjét” is elátkozza: „éj közepén durva rugással részeg ébresszen ölelésre”. Samas rászól Enkidura: ne átkozza a lányt, hiszen végül is neki köszönheti Gilgames barátságát és dicsőségét is. Enkidu kissé megnyugszik, és visszavonja a szerelmesére mondott átkot, sőt megáldja azt. Megkezdődik azonban a haláltusája, újabb rémálmokat lát: keselyű viszi a holtak országába, Ereskigál istennő birodalmába. Látja az imbolygó árnyakat, és az írnok asszonyt, amint a holtak könyvébe beírja az ő nevét…

Tizenkét napig kínlódik Enkidu, és a tizenkettedik napon meghal, miután elbúcsúzik Gilgamestől. Gis csodaszép siratót mond barátja felett: „Mintha oldalam ékességét, jobb karom legfőbb bizodalmát, / övem tőrét, arcom rostélyát, ünnepi ruhám drága csatját / orozták volna tőlem el, most úgy élek én Enkidu nélkül!” Általános gyászt rendel el, kitépi haját, megszaggatja ruháját, és maga mutatja be a halotti áldozatot Enkidu tiszteletére. Mi értelme az életnek, dicsőségnek, ha a halandó embernek egyszer mindent hátra kell hagynia?

A hős elhatározza, hogy megpróbál szembeszállni az ember végzetével. Miután úgy hallotta, hogy távoli őse, Um-napisti (más néven Utá-naistim) a vízözön után örök életet kapott, őt kívánja felkeresni, hogy tanácsot kérjen tőle. Közben rémálmok gyötrik: „holtak seregei élőkként ujjongtak-táncoltak előtte”, ám fejszéjével és kardjával szétkergette, felnyársalta őket.

Elérkezik a világ végére, Masu hegyéhez, ahol az alvilág bejárata is található. A kapura két skorpió-ember vigyáz, halandó még sohasem juthatott át rajta. A skorpió-ember és skorpió-asszony megállítja a közeled Gilgamest, majd kifaggatják, mi járatban van. A hős elmondja, hogy Um-napistit akarja meglátogatni. Kérését először megtagadják, de amikor Gis elpanaszolja szenvedéseit, mégis átengedik.

Gilgames egyre nyugat felé halad, ahogy a skorpió-emberek tanácsolták. Sötétség, csend, dermesztő hideg veszi körül, de miután tizenkét mérföldet megtesz, eljut az istenek tündöklő gyümölcsöskertjébe. Nem eszik azonbam a csodagyümölcsökből, rendíthetetlenül halad tovább.

Elérkezik a halál tengeréhez. A parton ott ül Sziduri, „az isteni csaplárosnő”. A jövevényt nem akarja beereszteni, reteszt tol fogadója ajtajára. Gilgames azonban dörömböl, és büszkén kiáltja, hogy ő ölte meg Humbabát, és ő győzte le az égi bikát. Sziduri nem érti, hogy akkor miért vonszolja magát úgy, akár egy aggastyán. Gilgames elmondja Enkidu történetét, majd hozzáteszi: „Félek, mivel balsorsát láttam, rettegek a halál szelétől, / menekülnék, elfutnék tőle, de érzem, mindenütt utolér: / barátom sorsa követ engem…” Könyörögve kéri Szidurit, mutassa meg az Um-napistihez vezető utat. Sziduri azt válaszolja, hogy élő még sohasem jutott az alvilágba. Végül mégis tanácsot ad: van egy tengeri út, amelyen Samas napisten valamikor átjutott. Szerencsére éppen arra jár Úr-sanábi, aki Imnapisti hajóját kormányozta a vízözönben. Gilgames Úr-sanábinak is elmondja bánatát, és kéri, vigye át Um-napistihoz.

Úr-sanábi megkönyörül rajta. Kidöntenek az erdőben százhúsz szálfát, ezeket indagúzzsal összekötözik, és tengerre szállnak. Háromnapi út után eljutnak a halál vizéhez. Gilgamesnek kell eveznie, de egy-egy evezőrúddal csak egyszer csaphat a vízre, utána messzire kell dobnia, nehogy a halál vize megérintse.

Um-napisti a túlsó parton heverészik, és meglátja a közeledőket. Megkérdezi Gilgamest, mi járatban van. „Titkok tudója, Um-napisti, szólj a halálról!” – kérleli ősét. Um-napisti zord válasza: „Ami teremtetett, elmúlik. Halál az élők büntetése.” Senki sem menekülhet, hiszen még maguk az istenek sem tudják, mikor hal meg valaki. „A halál mindenhez hasonló, de nem azonos semmivel sem!”

Gilgames nem érti, hogy miközben a halandók és ő maga is állandóan küzdenek, éppen a halhatatlan Um-napisti tétlenül hever. Válaszként meghallja a vízözön történetét.

Um-napisti az Eufrátesz menti Surippak városában élt, nyugodtan, jómódban. Ám összeült az istenek tanácsa, és Enlil sürgetésére úgy döntött, vízözönt támasztanak, hogy minden élő elpusztuljon. Éa, a jövendőmondás és varázslás istene azonban álmot küldött Um-napistire. Figyelmeztette a készülő veszedelemre, megparancsolta, hogy bontsa le a házát, és építsen erős hajót, amelynek még széltét és hosszát is meghatározta, s gyűjtsön egy-egy párt az élő fajokból, nehogy kihaljanak.

Um-napisti teljesíti az isten parancsát, lerombolja a házát, és megépíti a hajót. A végveszélyre való tekintettel bőségesen eteti-itatja az építőmunkásokat. Beköltöztette rokonait és kedves embereit és melléjük az állatpárokat. Samas is figyelmeztette: akkor kell felszednie a horgonyt, és menekülnie, ha búzaszem-eső hullik. Ez a nap is elérkezik, és miközben messze hajóznak, még látják, hogyan teszik tönkre a meglévő világot az istenek. Az ottmaradt emberekkel szökőárak, fojtó gőzök végeznek. Már maguk az istenek is megsokallják, amit tettek: Istár siratja az embereket.

Hat napon és hat éjen át tart az elemek eszeveszett tombolása, a hetedik napra végre megnyugszik a tenger. Um-napisti bárkája Niszir hegyéhez ér, és ott megfeneklik. Újabb hét nap múlva Um-napisti elereszt egy galambfiat, ám az nemsokára visszatér, nem talál pihenőhelyet. Visszatér a kibocsátott fecske is, csupán a tizedik napon eleresztett hollófi talál végre helyet, nem tér többé vissza. Um-napisti akkor kibocsátja a bárka élőlényeit, hadd szaporodjanak, és népesítsék be újra a földet. A Niszir-hegy ormán hálaadó áldozatot mutat be az isteneknek. Azok örülnek, hogy mégsem teljesült Enlil gonosz terve, maga Enlil azonban tajtékzik dühében. Éa bátran a szemébe  mondja, hogy ő volt az, aki megmentette Um-napistit és társait, és ily módon megóvta az isteneket egy helyrehozhatatlan hibától. Enlil végre megenyhül, és még ő az, aki Um-napistit a halhatatlanságban részesíti.

Gilgames mohón tudakolja az öröklét titkát. Um-napisti két lehetőséget is kínál, bár sejti, hogy Gisnek nem adatik meg a halhatatlanság. Az első próba: Gilgamesnek nem szabad elaludnia hat napon és hét éjen keresztül. A hős azonban nyomban elalszik, hét kerek cipó jelzi, hogy átaludta a napokat: „az egyik cipó kiszáradt. / A második dohos lett. / A harmadik keserű. / A negyedik penészes. / Az ötödik szürkés-fehér taréjú. / A hatodik naptól-kőkemény. / A hetedik éppen csak kisült.”

Bár Gilgames nem állotta ki a próbatételt, Um-napisti megkönyörül rajta, és parancsot ad Úr-sanábinak: mosdassa meg és tetőtől talpig öltöztesse át a rongyokba burkolt hőst. Majd felesége kérésére elmond Gisnek egy nagy titkot. Ha alábocsátkozik a tenger legmélyére, ott talál egy nyílvesszőhegy formájú füvet. Ezt kell leszakítania, bármennyire szúrják is a tövisek; utána vegye a szájába, morzsolja el és nyelje le. Ez a fű az élet füve – aki ízleli, hosszú időre elkerüli az öregség keserveit.

Gilgames a túlsó aprt közelébe érve súlyos köveket köt bokáira, és így ereszkedik le a tenger mély fenekére. Ott megtalálja az élet füvét, és letépi. Ekkor levágja a lábára akasztott koloncokat, és felmerül, inge alatt a fűvel.

Boldogan mutatja a füvet Úr-sanábinak, és rohanna Urukba, hogy városa népét boldoggá tegye. Útközben megpihennek. Gilgames felébredve gödröt pillant meg, benne tiszta vízzel. Siet fürödni, félrevetve ingét és benne a füvet. Ám amíg Gis lubickol, kígyó kúszik a fűhöz, és elragadja. A hős most ízlelné meg az élet füvét, de már elkésett, és hiába panaszkodik Ursanábinak sorsára. Elhatározza, hogy feladja a halhatatlanságért vívott harcot. Üres kézzel tér meg Urukba…

Au eposz tizenkettedik táblája („utolsó éneke”) a korábbi eseményekhez tér vissza; itt még él Enkidu, és halálnak (az alvilágba történt alászállásának) más magyarázatát adja a sumer eredetű ősi tábla. Gilgames varázsdobja és varázsdobverője aláhullt az alvilágba. Enkidu vállalja, hogy visszahozza őket. Gilgames óva inti: csak akkor teljesítheti a feladatot, ha eleget tesz egy sor nehéz próbatételnek. Amíg alászáll, nem ölthet tiszta inget, nem kenekedhet jó olajjal, nem teheti íját a földre, nem tarthat botot a kezében, nem vehet cipőt, és végezetül: „Asszonyodat, akit szerettél, útad előtt csókkal ne érintsd, / asszonyodat, aki gyűlöltél, útad előtt bottal ne illesd! / Gyermekedet, akit szerettél, útad előtt csókkal ne érintsd, / gyermekedet, akit gyűlöltél, útad előtt bottal ne illesd! / Különben elborít egészen az alvilág nyomorúsága…”

Enkidu azonban Gilgames egyetlen tanácsát sem fogadja meg, mindent épp ellenkezőleg csinál, ezzel felzaklatja a holtak birodalmát. Ezért aztán Ereskigal, az alvilág úrnője elragadja Enkidut. Gilgames szeretné kiszabadítani legjobb barátját, aki őmiatta került a holtak birodalmába, ám  Enlil, majd Szin isten is megtagadja a segítséget. Végül Éa hallgatja meg Gis panaszát, és szól Nergalnak, Ereskigal férjének, hogy fúrjon egy lyukat a Föld belsejébe, amely elvezet az alvilág kapujához, majd ezen keresztül vezesse ki onnan Enkidu árnyát.

Gilgames boldogan öleli magához barátját, majd mohó kíváncsisággal érdeklődik „az alvilág rendje” iránt. Enkidu lehűti Gist: „Ne kívánd, hogy szóljak, barátom! Szívesebben  hallgatok inkább, / mert ha szólnék az alvilágról, az árnyékoknak életéről, / zokogva a földre leülnél, nap-nap után jajgatva sírnál!”  Gilgames ezekre a szavakra leborul a földre. Annyit mégis megtud Enkidutól, hogy aki hősként esett el, az békében pihenhet, szerettei veszik körül. Akinek azonban „holttestét kivetették”, nem leli nyugalmát, árnya föl-alá bolyong odalenn. Akire pedig már senki sem gondol, az „a fazékbeli hulladékot, az utca szennyét gyűjti-falja”.

A sumer kiseposzok

GILGAMES ÉS AGGA.

Agga, Kis királyának fia követséget küld Urukba, Gilgameshez. Követeli Uruk meghódolását. Gilgames összehívja a város atyáit, tanácsukat kéri. Jómaga azt ajánlja: „Kis háza előtt ne hajtsunk nyakat, / inkább szálljunk szembe véle fegyverrel!” A vének azonban megadnák magukat. Gilgames erre összehívja a legényeket, akik vele tartanak, sőt biztatják is, mondván, hogy Gilgames előtt semmiféle ellenség nem állhat meg. Gilgames Enkidut is felkészíti a csatára.

Az elutasított Agga körülzárja Urukot, ahol a nép „józansága megzavarodik”. Gilgames követet küld Aggához Girishurturra személyében. Agga elfogatja és megkínoztatja. Ám ekkor Uruk falán feltűnik Gilgames, és „az atyákat, a legényeket áthatja rettentő ragyogása”. Az uruki harcosok felsorakoznak, Enkidu is kilép a kapun. Gilgames puszta megjelenésére elhullnak Agga seregei, „minden országok leverettek, / az ország torkát por tömte be, / a bárkák szarva letörött”. A győztes Gilgames azonban megkíméli Agga életét, és szabadon engedi, mert – bár erről konkrétan nem olvashatunk – korábban Agga mentette meg Gilgames életét.

GILGAMES ÉS HUWAWA.

Gilgames ebben a változatban is oly módon kívánja megörökíteni a maga nevét, hogy letarolja a cédruserdőt. Utu napisten segítségét kéri, aki a cédrusok gondját viseli. Utu megérti Gilgames szándékát, „a könnyeit áldozatként elfogadja”, és oly módon segít, hogy elzárja a hét pusztító démont. Gilgames besoroz a seregébe ötven „rokontalan férfit” a városból. Hét hegységen kelnek át, mire megtalálják a cédrust, és Gilgames fejszéjével kidönti. ekkor előtoppan Huwawa, a cédrusok őre, „foga sárkány foga, / arca oroszlán arca, / hangja robajló ár, / homloka fát, nádat perzsel, / senki sem térhet ki előle”. Enkidu megijed tőle, sőt Gilgames is megremeg, amikor látja, de bátran odacsap a szörny nyakára. Huwawa érzi, hogy ellenfele erősebb, ezért csellel próbálkozik. Utu fiának mondja magát, és életéért könyörög. Gilgames már megkegyelmezne neki, de Enkidu figyelmezteti kötelességére. A dühöngő Huwawa megvallja, hogy nem Utu, hanem „a hegy sötét mélye” nemzette. Végül megölik, és testét Enlil és Ninlil színe elé viszik.

Egy másik töredékben a csata részletesebb leírását kapjuk: Huwawa hét rettentő sugarat küld Gilgames és serege ellen, ám ezeket Gilgames kivédi, és csapást mér Huwawára. A történet ugyanúgy (Huwawa cselvetésével) folytatódik. Amikor Enlil meglátja a megölt Huwawa fejét, átkozza Gilgamest és társait. A történet azonban Gilgames és Enkidu dicséretével zárul.

GILGAMES, ENKIDU ÉS AZ ALVILÁG.

(Ez a történet, amely megelőzi és átfedi az akkád Gilgames-eposz utolsó tábláját.)

Megtudjuk, hogyan készült Gilgames varázsdobja és varázsdobverője. Innin istennő (Istár sumer megfelelője) Urukban elülteti az egyetlen nyárfát, abban a reményben, hogy majd fénylő trónszéket, illetve nyoszolyát készít belőle. A fát azonban nem gondozzák, ezért kígyó, sas és démon telepszik meg benne. Panaszkodik Gilgamesnek, aki nem rest, agyonveri a kígyót, a sasfiókákat elhessenti, a démont elkergeti. A fát Inninnek adja, hogy elkészíthesse trónszékét, ő maga pedig a fa gyökeréből és ágából varázsdobot és dobverőt készít magának. Ezek erejével munkára kényszeríti a város legényeit, mire az elhagyott asszonyok jajongani kezdenek. A dob és a dobverő lehull az alvilágba.

(A történet úgy folytatódik, mint az akkád eposz végén, Enkidu azonban itt sokkal részletesebb választ ad az alvilági életről.)

TÖREDÉKEK GILGAMES HALÁLÁRÓL.

Az első részletben Gilgames megálmodja halálát, amely elkerülhetetlen, mert mint Enlil mondja: „Gilgames, a királyságot kaptad sorsodul, / az örök életet nem kaptad sorsodul.” Híre-neve azonban fennmarad, sőt ő lesz az alvilág ítélkező bírája. Ezt követően már a kiterített Gilgamest és az őt sirató népet látjuk. A keserű tanulság: „A Végzetnek keze nincsen, lába nincsen, / az italt nem ismeri, az ételt nem ismeri…”

A második töredék Gilgames halotti áldozatait sorolja fel, az alvilági istenek részletes jegyzékével. A szöveg a hős dicséretével zárul: hozzá fogható király nem élt a földön.

  

BAKCSI GYÖRGY

Forrás: 44 híres eposz – Verses regény, elbeszélő költemény 5-16. old. – Móra Könyvkiadó, 3. kiadás, 1995.