2012. febr. 14.

Szabédi László (1907-1959): A szabédi nagyréten (1936)



(Részlet)

Boldog vagyok kicsit,
mert kínjaim kicsik,
fut a nagyja előlem;
múltam múló agyrém,
a szabédi Nagyrét
kapat már új erőre.
Életemet onnan
kezdem el, ahonnan
kiszülettem belőle.

Ebben a faluban
élt nagyapám, s ugyan-
ebben élt minden üke,
kik évszázadokon
által székely jogon
öröklék mindenüket
a nemességszerző
Mártontól, ki első
ízben hordta nevüket.

Apámat a szükség
az ősi örökség
eladására bírta,
vasutasnak állott,
s gyermekeit, hatot,
gimnáziumba írta,
látott bút, bajt, könnyet,
hogy nekünk a könyvet
ládaszámra szállítsa.

Hej, pogány tudomány
keserves adomány,
belehalt egy szép húgom!
Szomorú volt, amíg
csak élt, s egy folyamig
utazott a vasúton.
Túl van a halálon,
de vajon sajnálom,
vagy irigylem? - nem tudom.

Vasúti sín mellett
jöttem idegennek
egy idegen világra,
tüzes vasúti sín
volt legelőbb kicsiny
talpam alatt a járda,
vasúti síneken
később hány idegen
messzi várost bejártam!

Hol útnak híre sincs,
vonatnak nyoma sincs,
ottan is úton lenni!
Apáddal, anyáddal
lenni a családdal,
s mégis otthon nem lenni!
A szülőfalutól
messze a vasúton -
a vasúton születni!

- - - - - - - - - - - -

Csak a csapongó dongó
dongása zsong-bong. Ó,
duruzsoló darazsak!
Hogy illan az illat,
és villan a villa,
és perzsel a nap parazsa!
Rét! Rét! Ez a Nagyrét!
Fény! Fény! Ez a napfény!
Megérkeztem már, haza.

Csupa kék, csupa zöld,
csupa ég, csupa föld,
pihesarjún pihenek,
nap csiklint: kicsi kín,
kicsiny gyermeki csíny,
kacsintok csak, s nevetek,
nevetek lihegőn
lengnek a legelőn
légi fehér tehenek.

Rozskéve, húsz, nagyok,
asszonyok úsznak ott
pirosan a rozson át,
részibe arató
három ringó hajó
töri hajló derekát,
roskadón hajlanak,
rozskévék hullanak
sorba sarlójuk nyomán.

Tengeri-tengeren
úsznak az emberek,
mint kiket ingat az ár,
meleg a, libeg a
remegő levegő,
rezeg a, reng a határ,
idd a fényt, ittasulj,
minden súly pihesúly,
súlyemelő ez a nyár!

Robban az útgöröngy:
pazar keleti gyöngy
raja száll, szitakötők,
indul egy földdarab,
könnyűdik, szárnyra kap:
repül a billegető,
indul a, mozdul a
távoli ház fala,
bomlik a szalmatető:

repül a, repül a,
repül a, repül a,
repül a gólyamadár!
Kirepül, kelepel,
békát lát, brekeke,
lecsap, és felcsípi már,
kóvályog kevélyen,
maradék fedélen
a párja komolyan vár.

Repül a csavargó
ügynök, a pillangó,
repül a sárgarigó,
repül a pántlika,
repül a, repül a
répa, retek, mogyoró!
Repül a tengelic,
repül a kedvem is,
hej, hali hó! Hali hó!

Nyikorog, s kinyílik
egy kapu: ninini,
repül a nyitott kapu!
Azon át kirepül,
rongyokban menekül,
oszlik a, foszlik a bú,
körös-körül derül
az ég alja, örül
a föld, a szülőfalu!

Ebben a faluban
nem születtem ugyan,
szülőfalum mégis ez,
ebben a határban
búza, rozs, zab, árpa,
semmi jussom semmihez,
hanem a szarkaláb,
pipacs, búzavirág
és a szépség: enyim ez!

Most boldog vagyok itt,
mert kínjaim kicsik,
fut a nagyja előlem,
múltam múló agyrém,
a szabédi agyrét
kapat már új erőre,
életemet onnan
kezdem el, ahonnan
kiszülettem belőle...

- - - - - - - - - - - -

(Forrás: A végtelen mondat - Versek a szülőföldről 29-34. old. - Kriterion Könyvkiadó Bukarest 1977.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése